One
Éjszaka az ágyban fekve hiába érzem magamat hullafáradtnak, mégis képtelen vagyok aludni, mert a hiányérzet, amit eddig sikerült elhessentenem, mostanában napról-napra egyre jobban emészt. Ez pedig már lassan kihat a munkámra is, ami még úgy sem veszélytelen, ha az ember teljes mértékben a feladatára koncentrál. Mi a bajom? A magányosság.
Évekig egész jól megvoltam, aztán váratlanul már csak azon jár az agyam, hogy mennyire hideg azt ágyam, és miért nem vár soha senki itthon. Üresnek érzem a tág teret, melyet régebben áldásnak véltem. Fogalmam sincs, mikor következett be a törés, ami elvezett odáig, hogy már aludni se tudjak. Helyette inkább a plafont bámulom, és azon kesergek mennyire rossz egyedülállónak lenni. Pedig előtte nem voltak ilyen gondjaim, sőt, több mint jól elvoltam.
Tíz évig élveztem az agglegénylét összes örömét, és kapcsolataim egy éjszakában érték el a tetőpontjukat. Mióta Ginnyvel vége lett, és inkább választottuk a barátságot, valahogy nem is hiányzott a kötöttség. Megelégedtem barátaim boldogságával, hiszen gyakran látogatva őket magam is családtagnak számítok Gyerekek vesznek körül hála a Weasley család szaporaságának, és velük játszva szinte már úgy érezek, ahogy egy apa érezhet. Tisztába vagyok vele, hogy a „szinte” az nem egyelő az igazival, viszont számomra eddig ennyi is elég volt.
Mikor Ron elújságolja valamelyik porontya „hőstettét”, büszkeség tölt el, ha betegek, aggódom értük… lényegében szülő vagyok, de az ezzel együtt járó terhek nélkül éltem eddig. Ideális ez az állapot… évekig így gondoltam. Hiszen nem kell éjszaka felkelnem pelenkázni, illetve a hisztis korszakot is csak távolról csodálhatom meg, és ha már nagyon súlyos a helyzet, eltűnhetek bármikor onnét.
Azonban egyszer csak valamikor az évek folyamán eljutottam odáig, hogy vágyni kezdtem egy társra, és ezzel együtt egy saját családra, valamint az azokkal járó nehézségekre. Az egy éjszakás kalandok már nem vonzanak, minden rutinszerű lett és kiábrándító. Unalmas. Próbáltam figyelmen kívül hagyni ezeket az érzéseket, és néha sikerrel is jártam, de mostanában a helyzet egyre rosszabb lett. A mai éjszakán elértem a végpontot, vagy inkább a beismerést.
Tovább nem tagadhatom, hogy eljött a változás ideje. Ismerkedni azonban nem olyan könnyű, ha munkám során szinte csak bűnözőkkel, illetve egyéb gyanús alakokkal találkozom. Hogyan találjon így a varázsló feleséget?
Elgondolkodva ülök fel az ágyon, mert érzem, ide profi segítség kell. Megkérhetném Hermionét vagy akár Ginnyt is, hogy tegyenek az ügy érdekében valamit, de az olyan lenne, mintha önként lépnénk a Pokol legmélyebb bugyraiba. Hideg borzongás fut végig rajtam, mert semmi kedvem nincs bevonni életem két nőjét a párkeresésembe. Jobb, ha nem is tudnak róla!
Profi – ismétlődik meg a szó, majd rögtön társul hozzá egy másik gondolat – társkereső iroda.
– Hát persze! – kiáltok fel izgatottan. – Miért is nem gondoltam erre már előbb!
Egészen fellelkesülök a gondolatra, hiszen nem kell kotnyeles nőszemélyekre hagyatkoznom, akik szerint ők jobban tudják, mi a jó nekem. Aztán egy kellemetlen apróság jut eszembe, ami tönkreteheti a csodás tervemet. Vajon a magányos varázslóknak van egyáltalán ilyen intézménye? Biztos – nyugtatom magamat.
Holnap neki is állok a kutatásnak! – határozom el azonnal, majd megnyugodva dőlök vissza fekhelyemre, mert az engem gyötrő probléma hamarosan meg lesz oldva.
Egy pillanat alatt hatalmas tehertől szabadulok meg, legalábbis úgy érzem, minek hangot is adva elégedett sóhajjal adom át magamat végre az alvás örömeinek.
Két nappal később
Egy impozánsan magasodó épület előtt megállva elfog egy hangyányi bizonytalanság, hogy valóban jó ötlet-e az, amire készülök. Valószínűleg hülyének fognak nézni, hogy a Hős, aki megmentette a világot nem talál magának nőt… habár pont a hírnevem az, mi igazán megnehezíti a dolgot.
Mély levegőt veszek, majd határozottan elindulok megtéve az utolsó métereket is, ami elválaszt a D.V. Társkereső Iroda bejáratától.
Vajon mennyibe fog ez nekem kerülni? – ötlik fel bennem a kérdés. A válasz nyilvánvaló, hiszen a legjobb közvetítő céget kerestem fel, ami csak van, így minden bizonnyal jó pár galleont fogok itt elkölteni. Azonban a siker minden pénzt megér, és ha ehhez itt kell hagynom egy nagyobb vagyont, hát legyen.
Különben is, a cégről megtudott adatok azt támasztják alá, hogy a szolgáltatásuk a legjobb pedig csak pár éve jelentek meg a piacon. Viszont azóta mindenkit maguk mögé utasítottak. Megalakulásuk óta száz százalékos eredményességgel működnek. Szlogenjük híven kifejezi, miért is olyan jók:
„Számunkra az ügyfél a legfontosabb!”
Logikusan végiggondolva a várható előnyöket már kételyek nélkül lépem át a küszöböt, hogy véghezvigyem elhatározásomat.
Elsőre megállapítom, hogy ha kívülről az épületről sütött a gazdaság, akkor itt, a belső térről már ordít. Egy mini szökőkút előtt körben öblös karosszékek vannak elhelyezve, miközben a teret halk zene tölti meg. Tekintetem ezután a recepciós pult felé irányul, amit bonyolult faragások díszítenek, és miközben egyre jobban megközelítem, fokozatosan egy formát ad ki az elsőre összevissza tekergő motívum. Egy gyönyörűen megformált sárkányt. Azta…! Sok mindent láttam már életem során, de azért ez a hely nem semmi!
Lassan kezd elfogni egy újfajta a kétség, hogy lesz-e elegendő pénzem megfizetni a szolgáltatást, amiért ide jöttem. Lehet, előbb egy olcsóbbal kellene próbálkozni? Azonban mielőtt hátraarcot vágnék és elhúznám a csíkot, a pult mögött lévő lány barátságos hangon köszönt. Aztán, mintha csak érezné, hogy percek kérdése, hogy itt hagyjam az egészet, már sorolja is teendőket, kötelezettségeket, illetve külön hangsúlyozza azt a rohadt száz százalékukat. A végére azon veszem észre magamat, hogy már alá is írtam a regisztrációs papírt, és az előleget is letettem, ami körülbelül háromhavi fizetésemet jelenti. Mi győz meg végül teljes mértékben, hogy nekem ennek az irodának a szolgáltatásai kellenek?
Nem csak az eddigi eredményes tevékenységük nyűgöz le, hanem a titoktartási kötelezettségük is. Moira, a rendkívül segítőkész recepciós külön hangsúlyozza, ahogy a papírok másolatát rakom el, hogy számtalan híres varázsló fordul meg náluk. Ezért külön ügyelnek a megszállott rajongók távol tartására, illetve be nem kerülésükre. Ez pedig minden pénzt megér, hiszen sajnos helyzetemből adódóan számtalanszor meggyűlt már a bajom a rajongókkal. Igaz, az évek múlásával szerencsére számuk némileg csökkent, de azért elvétve még felütötte fejét a baj…
– Mikor lesz az első találkozóm? – érdeklődöm kíváncsian, mikor már indulni szándékoznék.
Egy megnyugtató mosoly kíséretében érkezik a kiábrándító válasz:
– Az igényfelmérést egy kollégám fogja elvégezni, ezért holnap délben vissza kell még jönnie. Ez alapján pedig kiderül, hogy melyik tagunk felelne meg legjobban az Ön igényeinek.
Ezután kissé csalódottan hagyom magam mögött az előteret, mert azt gondoltam, egyből címekkel megtömve megyek majd haza. Helyette mit kapok? Igényfelmérés! Az meg minek? Nincsenek nagy elvárásaim. Nekem csak egy káros szenvedélyektől mentes, viszonylag csinos boszorka kell, aki lehetőleg pár éven belül gyereket akar szülni. Na mindegy, holnapra már meglesznek azok az elérhetőségek - nyugtatom magamat.
Végül is elindultam az úton, ami a siker felé vezet, és csak ez számít. Még egy plusz nap igazán belefér.
Másnap pontban délben visszatérve Moira izgatottan rohan elém, ami meglehetősen különös tekintve azt, hogy csupán pár métert kellene megtennem, hogy a pulthoz érjek. Félúton találkozva kissé aggódva teszem fel a kérdést:
– Valami baj van?
– Nem! Dehogy!
– Akkor mire ez a sietség? – célzok finoman az iménti viselkedésére.
– A tulajdonos fog személyesen foglalkozni Önnel! – súgja izgatottan.
– Ez jó nekem?
– Természetesen! Vannak, akik csak azért jönnek, hogy maga a Főnök találjon társat számukra! Egy igazi legenda közvetítő körökben. Viszont mióta a cégünk ennyire sikeres lett, már jóval ritkábban foglakozik személyesen a tagokkal, helyette inkább a hivatalos rész foglalja le. Egyedül csak a kiemelten fontos kliensek ügyét veszi előre.
– Én csak egy egyszerű aurorparancsnok vagyok… – jegyzem meg, mire egy érdekes reakciót váltok ki.
– Maga Harry Potter, aki megmentette a világot! – leheli felém ámuldozva. – Még hogy csak egy aurorparancsnok! – kacag fel. – Micsoda humorérzék! Ha ezt elmondanám… – Megjegyzése után némi rémület tűnik fel a bájos arcon, valószínűleg úgy érezte, átlépett egy bizonyos határt, amit nem lenne szabad egy ügyféllel. – Kérem, kövessen! – vált át hivatali hangra, mentve a menthetőt.
Elindulva, ahogy egyre beljebb haladunk az épületben, a pompa nem csökken, finom elegancia figyelhető meg, amerre csak megyünk. Közben számos sárkányos képet láttok, meg is jegyzem a dolgot hangosan, mire csak egy zavart mosolyt kapok. Némán megyünk egymás mellett, és Moira szemmel látható idegessége rám is kezd átragadni. Inkább már meg sem próbálok beszélgetést kezdeményezni. Alighanem felesleges erőlködés lenne a részemről.
Végül elérünk egy fából faragott ajtóhoz, ami nyilvánvalóan a főnök irodáját rejti maga mögött. Mielőtt, azonban odaérnénk, Moira váratlanul megáll. Ebből pedig arra következtetek, hogy nem fog bekísérni, elhangzó szavai ezt az érzést megerősítik:
– Nekem most vissza kell mennem… – közli bocsánatkérően, de nem néz közben a szemembe.
– Mi ez az egész? – kérdem meg éledező dühvel a hangomban, mivel némileg kezd idegesíteni a kialakult helyzet.
– Sajnálom, de azt az utasítást kaptam, hogy idáig hozhatom el – közli sietősen, majd megfordul, és lábait gyorsan szedve hagy magamra.
Egy-két pillanatig meglehetősen tétován állok az ajtó előtt, magam sem tudva, mit tegyek. Ez az egész helyzet túlzottan különös, és az aurori éveim alatt belém ivódott óvatosság az sugallja, keressek egy másik társkereső irodát, mert ez itt nagyon gyanús. Viszont minden ellenérzés mellett ott van a kíváncsiság is. Ki lehet a főnök, akitől ennyire rettegnek, és mégis mások mindent megadnának neki, hogy velük foglalkozzon? Végül ez az utóbbi érzés győz a bizonytalanság felett, és bekopogok az ajtón, aztán, ahogy belépek szembe is találom magamat titokzatos tulajdonossal, és mindent megértek.
– Malfoy!
A megszólított nyugodtan hátradől a karosszékében, és gúnyos vigyorral néz végig rajtam, majd némi hatásszünetet tart, hogy hasonló stílusban köszöntsön, mint én tettem az imént:
– Potter.
– Annyira éreztem, hogy valami nagyon nincs itt rendben! Mi a fenét keresel TE itt?
Kirohanásom nem túlzottan zavarja, sőt, szerintem még élvezi is legalábbis arcán a gúnyos vigyor egy pillanatra kiszélesedik, miközben válaszol:
– Ülj le.
Erre a két szóra kinyílik a bicska a zsebemben, amit szavaim is híven tükröznek:
– Nem ülök le csak azért, mert azt mondod! Mi vagyok én, egy átkozott kutya?!
– Nyilvánvaló különbség van – érkezik késlekedés nélkül a válasz –, mert az legalább azt teszi, amit mondanak neki. Semmit sem változtál, Potter! – Sértése után jeges nyugalommal néz felém.
– Végre egyszer a véleményünk egyezik!
Tíz éve nem találkoztunk, de ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Veszekszünk, pedig már nem vagyunk gyerekek, akiknek civakodni kéne. Mély levegőt veszek, és úgy döntök, kettőnk közül én leszek a felnőtt, tehát nem vágok vissza semmivel sem, pedig ez a kutyás dolog böki a csőrömet. Elhatározásomat követően levetődök a szemben lévő székre, és szinte érdeklődve kérdem meg:
– Most őszintén, mit csinálsz itt?
– Szerinted? – Hangja gúnnyal van átitatva.
– Agymosás, esetleg világhatalmai tervek… hm, az biztos, hogy valami sötét és bűnös dolog folyik itt.
– Legföljebb a fejedben – közli véleményét a teóriáim felől. - Rendezzük le ezt az ügyet, ami kettőnk között húzódik már…
– Mióta csak megláttuk egymást – segítem előzékenyen.
– Igen, már akkor is rohadt idegesítő tudtál lenni – jegyzi meg emlékeibe merülve.
– Neked sem volt okod panaszra. Emlékszem még, amikor viszkető port szórtál rám a vonaton! Elég alávaló volt, mivel pont akkor akartam Chóval egy újabb szintre lépni. Utána még csak a közelébe sem mehettem vagy két hétig.
– Ugyan – legyint nemtörődően. – Talán elfelejtetted, hogy előtte te meg varangybűbájt bocsátottál rám? El tudod képzelni, milyen nehéz volt találni valakit, aki képes volt megcsókolni, hogy eltűnjön rólam az átok?
– A régi szép idők – jegyzem meg szinte álmodozva, mert Draco sápadt bőrén a bibircsókok eszméletlenül jól érvényesültek.
Mondatomra kapok egy meglepően furcsálló pillantást, de nem igazán zavar. Tényleg voltak szép pillanatok, és akkoriban még minden annyira más volt. Igaz, ott volt az állandóan fenyegető életveszély hála Voldemrtnak, de mégis azok voltak a legjobb éveim.
– Tehát mit keres itt Draco Malfoy, a sötét varázslatok nagy ismerője? – Szavaimban nincs gúny vagy bántó szándék, de az előbbi majdnem békés hangulat rögtön elszáll.
Ezüstös szemei hidegen villannak fel, és esküdni mernék, hogy a hőmérséklet a szobában pár pillanat alatt esett legalább öt fokot.
– Pontosan az ilyen előítéletek miatt titkolom a kilétemet. Szerinted a Nagy Csata után mehettem volna aurornak vagy esetleg bájitalkészítőnek? – teszi fel a költői kérdést, melyet rögtön meg is válaszol. - Nem. Mindenki csak azt látta, hogy Lucius Malfoy fia vagyok. A családunk vagyonát elvették, őseim birtokai pedig, amik évszázadok óta a Malfoyok birtokában voltak, szintén közcélokat szolgáltak a harc végére.
– Ne várd, hogy sajnáljalak – közlöm vele, mert még jól emlékszem, hogy kezdetben mennyire híve volt apja terveinek.
– Kértem tőled bármit is? – érdeklődik bársonyos hangon, amivel ha képes lenne ,tuti a halálomat okozná. – Aztán rájöttem, ez az új társadalom bármit megadna azért, hogy egy aranyvérű szolgálja őket…
– Miután nagy részük börtönbe került – szúrom közbe, mire természetesen ügyet sem vetnek. – Igazi hiánycikk lett a tiszta vérű varázsló.
–… mindig is jól értettem az emberekhez.
– Ezt manipulálásnak hívják – pontosítom a mondatot segítőkészen.
– Így már csak a céget kellett megalapítanom. Szerencsére maradt néhány kapcsolatom, akik hajlandóak voltak segíteni…
– A fejemet rá, hogy nem önként tették ezt. Hiszen a zsarolás lényege, hogy nem mondhatsz nemet, igaz?
Közbeszólásaim láthatóan nem idegesítik, miközben meséli, miként is építette fel „birodalmát” a semmiből. Miután a végére ér a személyes siker történetével úgy érzem ezután már csak egy dolgot tehetek: mégpedig távozok, de azonnal.
– Klassz, jó neked, hogy sikerült. Mondhatnám, hogy jó volt látni, de a gyomrom többet nem tud bevenni, szóval inkább soha többében egyezzünk ki.
Mielőtt azonban elérnék az ajtóhoz, elér a hangja, ami baljóslatúan kedvesnek tűnik:
– Aláírtad a regisztrációt, és az előleget is letetted.
– Akkor meg mi van? – fordulok vissza azonnal, és határozottan nem tetszik a látvány, ami fogad.
A szemmel látható jókedve, sugárzó mosolya, mind felér egy halálos katasztrófa ígéretével.
– Ne kímélj, mi a csavar? – sóhajtom legyőzötten.
– Az apró betűs részt mindig el kell olvasni, Potter – közli kioktatóan.
– A rohadt regisztrációtok vagy száz oldal volt!
– Nem véletlenül, mert nagyrészt mindenki úgy áll a dolgokhoz, mint te… szerencsére. Amúgy százhúsz oldalas.
Miért van az, hogy egy mondattal is sikerül elérnie, hogy vörösben lássam a világot? Erre csak ez a tetű képes – állapítom meg lemondóan. Némi higgadtságot erőltetek magamra, mert jó lenne, ha társalgásunk civilizált keretek között folytatódna.
– Van egy olyan érzésem, hogy a gatyám is rámegy, ha kisétálok ezen az ajtón.
– Micsoda éleslátás, Potter! Fejlődtél azért mégiscsak valamit az elmúlt években.
– A régi idők emlékére felejtsük el ezt az egészet – próbálkozok, és még bevettek egy kisfiús vigyort is, ami általában hatásos szokott lenni a bajok elkerülése szempontjából.
Viszont most egy Malfoyjal van dolgom, akinél mindez hatástalan, mert továbbra is kérlelhetetlenül néz felém.
– Szép idők? Velem? – megjátszott hitetlenkedéssel mered rám. – Mondj egy alkalmat is, ami mind a kettőnknek jó volt, és megtarthatod a pénzed.
– Francba – túrok idegesen a hajamba. – Nem volt egy sem! Most komolyan, miért akarod, hogy itt maradjak? A végén még megöljük egymást!
Válasz gyanánt egy kifejezéstelen mosoly tűnik fel Draco arcán, majd szinte kedveskedve leheli felém:
– Ez üzlet, itt nincs helye személyes érzelmeknek. Én képes vagyok félretenni a, hm… meglehetősen vegyes érzéseimet irántad. Mostantól az ügyfelem leszel, és meg fogom találni az ideális társat számodra.
Szavai nyomán világosság gyúl agyamban, ahogy felmérem, milyen előnyökkel is jár számára az ittlétem.
– Ebben a nagy segíteni akarásodban csöppet sem játszik szerepet, hogy én vagyok Harry Potter a Kis Túlélő? Ha sikerre viszed az ügyet, akkor tódulni fognak ide a jelentkezők, te meg tovább emelheted az amúgy is magas áraidat.
– Egy szóval sem mondtam, hogy a jó reklámot visszautasítom, ráadásul a minőséggel együtt jár arányosan az árak növekedése.
Hitetlenkedve meredek a beszélőre, aki látható élvezettel tervezgeti, miként is viszi további csúcsokra cégét, miután engem révbe juttat. Azt a pénzéhes formáját!
– Rendben, maradok – adom a belegyezésemet komoran. – Azonban közlöm veled, nem lesz egyszerű dolgod, és minden centért alaposan meg foglak dolgoztatni, Malfoy.
– Ezt el is várom, amúgy sem szeretem a könnyű győzelmeket, az hosszú távon unalmas. – Szavai furcsán kétértelműnek tűnnek, de mielőtt alaposan végiggondolnám, már tovább is fűzi mondatát. – Valamint szakadjunk el ettől a Malfoyozástól. Választhatsz a Mr. Malfoy, és Draco között. – Várakozóan tekint felém, mire legszívesebben megfojtanám.
– Draco – préselem ki magamból a szót.
Egy üres mosoly tűnik fel szavaim nyomán.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Harry. – A mondatot követően asztala mögül kilépve nyújtja felém kezét.
Először értetlenül szemlélem a gesztust, aztán megértem, mit akar ezzel hangsúlyozni. Azelőtt, hogy kik voltunk, nem számít, el van feledve. Mostantól én egy ügyfél vagyok, akinek az érdekei a legfontosabbak. Kezet fogva vele bőrünk összeér, és úgy érzem, mintha selymet érintenék. Tekintetünk közben összefonódik, és az egész olyan bizarr.
– Mesélj magadról egy kicsit.
– Hiszen ismersz!
– Ez alapján ellenséget kiválóan tudok választani neked, és nem párt.
– Oké, ott a pont – értek egyet vele.
Meglehetősen furcsa helyzet, hogy pont neki mesélek arról, hogy milyen témák érdeklenek, mely értékek fontosak számomra egy másik emberben, aztán valahogy mégis csak sikerül szavakba foglalnom gondolataimat. A végére el is feledem, hogy mennyire utáltam mindig is a görényt, és élvezni kezdem a perceket, amit kettesben töltünk. Kezdem magamat egész jól érezni, ezért mikor elérkezik a távozás ideje, szinte sajnálom, hogy menni kell.
– Holnap megkapod az első találka időpontját – búcsúzik ezekkel a szavakkal.
– Rendben, bár nem értem, miért nem láthatok legalább egy képet.
– Ez a megszokott eljárás. Mi választjuk ki az ideális partnert a megadott értékek alapján válogatva. A külsőségek befolyásolják a választás sikerességét. Ráadásul…
– Rendben, rendben te vagy a profi! – emelem fel védekezően a kezemet, mielőtt túlzottan belelovalná magát a témába. – Viszlát… Draco – búcsúzok kissé tétován idegennek érezve a nevet, mit soha nem mondtam ki azelőtt, legalábbis átkozódás nélkül.
Aztán mielőtt kilépnék az ajtón, még őszinte kíváncsisággal visszafordulok, hogy egy utolsó kérdést feltegyek:
– Amúgy a cégnévnél a D.V. minek a rövidítése? Soha nem jöttem volna rá, hogy te irányítod… mármint, amúgy sem gondoltam volna, hogy ezzel foglalkoznál, hiszen mégis csak Malfoy vagy. Különösen úgy, hogy mindig is olyan jó… - Mondatomat nem tudom befejezni mert jeges hangon érkezik a magyarázat.
– Draco Varázsló Társkereső Irodája – közli, majd egy vastag dossziét húzva maga elé finoman jelzi, hogy az idő, amit együtt eddig töltöttünk lejárt, és jó lenne, ha végre indulnék a dolgomra.
Ezután nem csoda, ha némileg erősebben vágom be az ajtót, mint szükséges lenne, de inkább magamra haragszom, hogy próbáltam beszélgetni ezzel a nagyképű idiótával. Miért nem engedte, hogy befejezzem? Én hülye pedig már azt akartam mondani, hogy titkon mindig is csodáltam, hogy legalább annyira ért a bájital készítéshez, mint maga Piton.
Tehát csak semmi személyeskedés? Jól van, Malfoy, megkapod – fogadom meg hevesen. Azonban ajánlom, hogy gyorsan találd meg a megfelelő személyt számomra, mert különben én leszek a legkiállhatatlanabb ügyfeled, akivel csak dolgod akadt. Valamint ideje lenne, ha átolvasnám azt a rohadt regisztrációt is… mert igazán jó lenne tudni, hogy egészen pontosan mibe is másztam bele.