Várom a párom

Méregtől tombolva rontok be Malfoy irodájába készen arra, hogy a világot megszabadítsam az átkozott fajtájától. Lendületes belépőm nem túlzottan zavarja meg, mert higgadt hangon tovább folytatja a társalgást a füléhez szorított telefonnal:
– Igen, Moira, megérkezett. Dühöngő őrültnek tűnt? – A mondat közben gúnyosan végigmér, majd folytatja. – Nem szükséges hívni segítséget.
Ha nem lenne annyira égető az ölési szándékom, akkor egészen meglepőnek találnám a mugli ketyere használatát egy Malfoytól, azonban az adott esetben egy kicsit sem érdekel.
– Megöllek! – sziszegem felé fenyegetően, ahogy becsapom magam mögött az ajtót.
– Nem voltál megelégedve a második találkával sem? – érdeklődik tökéletes higgadtsággal.
A szobát elfoglaló íróasztalhoz csörtetek, majd rátámaszkodva készen állok arra, hogy bármelyik pillanatban a torkának ugorjak fojtogatási céloktól hajtva. Szándékomhoz képest viszonylag még is civilizált módon közlöm vele a tényállást:
– Egyikkel sem voltam az!
– Pedig John-ban igen mély benyomást tettél – jegyzi meg Draco a legkisebb félelemérzet nélkül.
– Ő egy férfi! – kiáltok rá felháborodottan. – Mondtam én, hogy pasikkal akarok ismerkedni?!
– Azt sem mondtad, hogy kifogásod lenne a dolog ellen. Csak nem vagy…? Várj, hogy is mondják ezt a mugliknál? – Némi hatásszünetet tartva folytatja a mondatot. – Áh, megvan! Homofóbnak! – Ezután kérdően tekint felém várva a megerősítést, hogy jó szót használt-e a körülírásomra.
– Nem vagyok az! – közlöm védekezően. – Viszont John egy izomember… most komolyan, ha már pasival kellene lennem, akkor…
– Mi lenne akkor a típusod? – Mondatomat félbeszakítva hajol közelebb, így a köztük lévő távolság fél méterre csökken.

Erre a tettére oda nem illő módon olyan dolgok tűnek fel, amiknek igazán nem lenne szabad. Mint például, hogy egész szép a szeme a tetűnek, majd pillantásom akaratlanul ajkaira siklik. Szépen formált a szája is, állapítom meg, amin most az egyszer végre nem gúnyos vigyor ül, hanem szinte egy kedveskedő mosolynak felfogható valami.
Érthetetlen miért csodálom a szemét, és a száját, mikor valami idióta kérdésére kellene válaszolnom… méghozzá gyorsan, amíg nem lesz túl feltűnő, hogy csodálom… A mijét is? Ja, a szépségét! Francba! Átkozott Malfoy.
Zavartan lököm el magamat az asztaltól, és torkomat köszörülve próbálom menteni a helyzetet. Habár elhangzó kérdésemmel alapvető gyengeséget árulok el:
– Miről is beszéltél?
– A típusod – válaszolja végtelen türelem látszatát keltve, de nem tetszik a pillantásból sugárzó elégedettség. – Magas, alacsony?
Várakozóan hátradől, mire önkéntelenül is feltűnik, hogy selyem inge mellkasának feszülve mutatja meg, hogy karcsúsága ellenére teste karbantartását sem hanyagolja el. Baromira irritál a viselkedése, és ebben saját zavarom növekedése is közrejátszik. Talán pont ezek miatt mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut:
– Pont, mint te.
A hülye mondatnak az egyedüli jó oldala, hogy életemben először figyelhetem meg azt, mikor Draco Malfoy valamin meglepődik. Igaz, csak egy villanásnyi időre, de leomlik a maszk, amivel a világra tekint. Sajnos, azonban túlzottan hamar összeszedi magát, mert ajkának íve gúnyosan felfelé kunkorodik a következő pillanatban.
– Mint én? Ejnye, Potter! Nem hittem volna, hogy én vagyok az eseted – kacag fel röviden. – Azonban ügyféllel soha nem kezdünk ki. Ez a céges alapszabályunk…
– Hülye! – vágok vissza rögtön. – Nem rád gondoltam, csak azt mondtam, hasonló, mint te, persze az idegesítő stílusod nélkül… Mert be kell valljam, nem nézel ki rosszul. – Miközben egyre jobban belelovalom magam a magyarázatomba, csak rosszabbá teszem az amúgy is kényes szituációt. – Sőt, állati helyes lehetnél, ha a gúnyos vigyorgásról leszoknál. A hosszú szőke hajadért még egy nő is hajlandó lenne ölni, és már a Roxfortban is úgy gondoltam, hogy gyönyörű. Le is beszéltem Ront a kopaszító varázslatról, amit rád akart szabadítani, mert vétek lett volna… Huh, miről is beszélek? Oh, igen… szóval nem vagy rossz a szemnek – állítom le magamat sietősen, főleg mikor ráébredek, hogy jobb lett volna inkább méltóságteljesen megverni Dracót, mint magyarázatokat követelni tőle.
Miért? Mert sikerült totális hülyét csinálnom magamból a nap folyamán másodszorra is, és mindezt öt percen beül. A roxforti napokban éreztem magam utoljára ennyire zavartnak… és azt is ennek a dögnek köszönhettem ott is. Miért van az, hogy az esetek nagy részében elvesztem hidegvéremet, ha Draco Malfoyról van szó? Valahogy úgy érzem, addig jó nekem, amíg erre a kérdésre a választ nem tudom meg.
Ezután érthető, hogy rá sem merek nézni az ülő alakra, és kínomban inkább a falat bámulom, bár gyanús csend üli meg a szobát kínos szereplésemet követően. Ez meglehetősen szokatlan, hiszen előzőek után minimum egy jó adag iróniaáradatot kellett volna már kapnom Malfoytól. Viszont semmi ilyesmi nem következik be, hiába várom a csapást.
Miután a kritikus másodpercek csak telnek egymás után, és semmi sziporkát nem vágnak a képembe, úgy döntök, ideje lenne megnézni, mi a helyzet. Rátekintve hihetetlen látvány fogad… ugyanis Draco kissé félszeg mosollyal mered maga elé, mintha a világ megszűnt volna a számára. A következő percben pedig állam képletesen szólva padlót fog.
– Hm… te sem vagy rossz, Potter – hangzik el végül a sokat várt válasz, mire különös elégedettség tölt el.
– Harry – javítom ki automatikusan, csak hogy mondjak valamit, és ne álljak úgy, mint egy rakás szerencsétlenség. – Megbeszéltük ezt a név dolgot.
– Igaz! – válaszolja sietősen Draco, és esküdni mernék, hogy zavarom terén nem vagyok most egyedül, mert gyanúsan rendezgetni kezdi az amúgy is tökéletesen rendezett papírokat az asztalán. – Tehát nem voltál elégedett a két találkozóval? Mi volt a baj velük?
Végre átváltunk hivatalosba, gondolom megkönnyebbülten, mert a szobát megülő hangulat kezdett baljósan különös lenni.
– Unalmas volt az első, a második meg hát nyilvánvaló, miért nem tetszett! – Fanyalogva vetem le magamat egy ülőalkalmatosságra. – Te, ezek a székek eszméletlenül kényelmetlenek – jegyzem meg hangosan az észrevételemet.
– Viszont elegánsak – közli velem azonnal.
– Aki rögtön távozni akar, annak biztosan jó – motyogom félhangosan.
– A szék a legfontosabb problémád?
– Igen – közlöm vigyorogva, érezve, hogy nálam van a nyerő kártya, és most végre Draco lesz egyre idegesebb.
Kezdem magam nyeregben érezni, és ráteszek még egy lapáttal, jól tudva, hol fájhat a legjobban a csapásom:
– Hiszen a TE problémád, hogy még mindig nem találtál megfelelő partnert számomra. Én megadtam a szükséges infókat, erre mit szabadítasz rám? Egy kavicsgyűjtőt, meg Mr. Izomból Vagyok talpig pasit. Eddig nem végzed valami jól a dolgodat… vagy esetleg mégiscsak bezavarnak azok a személyes érzelmek?
– Nincs semmiféle érzés! – közli hevesen, feledve a Malfoyok megszokott higgadtságát. – Viszont nehéz egy olyan ügyfél igényeit teljesíteni, aki maga sem tudja, mit keres!
– Mi van? Minden idióta kérdésedre válaszoltam!
Szavaimra Draco ingerülten ránt elő egy papírt, hogy gúnytól csöpögő hangon kezdjen idézgetni belőle:
– Szerinted az érdeklődési kör annyiban merül ki, hogy „Nekem mindegy, amíg nem akar tömeggyilkos lenni!” A külső adottságokra pedig azt a választ adtad meg: „Ne legyen csúnya, de túl szép sem, mert azok önmaguktól eltelve néznek le másokat!”
– Ez a véleményem, azóta sem változott meg – közlöm vele, hiszen az élő példa ül velem szemben. – Talán fel akarod adni? Egy igazi profinak mondanak, hát tudd meg, csalódtam. Azt hiszem, a regisztráció ötvenedik pontja kitér arra, hogy ha az ügyfél igényeit nem tudják teljesíteni, akkor nincs semmiféle pénzkövetelés, és felbontható a szerződés. – Várakozóan meredek a szőke alakra, akinek ajkain vérfagyasztó mosoly tűnik fel.
– Tehát erre játszol?
– Csak azt akarom, hogy megdolgozz a pénzedért!
– Az első találka jól sikerült, nem?
– Aranyos nő volt – jegyzem meg őszintén. – Viszont egy életet eltölteni vele tényleg unalmas lenne, a johnos dolog azonban a te sarad. Egy férfival akartál összehozni?!
– Ugyan! – legyint felém nem törődően. – Mindig elfelejtem, hogy muglik neveltek fel! Számunkra ennek nincs jelentősége, amúgy pedig a hírforrásom szerint végigülted a vacsorát, és meglepően jó hangulatban voltatok mind a ketten.
– Te kémkedsz utánam?! – meredek rá felháborodottan. – Amúgy meg jó volt a kaja! – közlöm teljes nyugodtsággal. – John pedig legföljebb mint barát jöhetne szóba, mert különben érdekes egy alak. Most komolyan, te figyeltetsz?
– Természetesen nyomon követem a kapcsolatfejlődést. A boldog párok elégedett ügyfelek, és jó reklámot jelentenek.
Egy pillanatig sem téveszt meg ezzel a rizsa szöveggel, mert tekintetében ott van az a bizonyos szikra, ami jelzi, hogy számára ez nem csak kötelesség, illetve jó reklám.
– Te tényleg szereted ezt a munkát – állapítom meg.
A sápadt bőrön szokatlan piros folt jelenik meg, és a mai nap sokadszorra nem hiszek a szememnek. Elpirult… ez olyan édes. Ettől a gondolattól pedig nekem kezd el vörösödni a fejem, és úgy érzem, ideje nagyon sebesen eltűnnöm, mert valami van itt a levegőben. Ettől pedig abszurd gondolataim támadnak egy görény iránt. Sietősen pattanok fel a székemről, és cselekedetemet meglepett ezüst tekintet kíséri.
– Most meg mi…?
– Várom az újabb baglyot! – közlöm, aztán gyorsan magam mögött hagyom a terepet, de mintha még eljutna hozzám egy fojtott suttogás, amiben elhangzik az „Idióta” kifejezés.

Elhaladva az értetlenül pislogó recepciós lány mellett, majd kilépve az épületből továbbra sem tudom, mi a fene történt velem odabent. Hogyan is találhatom vonzónak Draco Malfoyt? A kérdés gyötrelmes, a válasz pedig kétségbeejtő. Ugyanis ébredező vágyam iránta annak köszönhető, hogy túl vonzó a karcsú testével, selymes hajával és azzal a sápadt bőrével, ami csak arra vár, hogy valakinek a csókjai vöröslő nyomokat hagyjon rajta. Fejemet megrázva próbálom a túlfűtött képzeletemet helyre rakni, de menthetetlenül sugározza a képet, ahogy Malfoyjal különféle erkölcstelen dolgokat teszek.
– A fenébe! – kiáltok fel a nyílt utcán, mire számos kíváncsi pillantást kapok.
Sietősen megyek tovább, miközben tisztában vagyok vele, hogy bajomra egyetlen orvosság létezik: soha többé nem lépem át a küszöbét sem a D.V. Társkereső Irodának.
Bőven elég, ha baglyokkal tartjuk a kapcsolatot.

A sorban a harmadik ismerkedős est:

Ezen a találkán az egyedüli jó dolog ismét csak a kaja, mert a legújabb randim megint egy katasztrófa lett. Nem, mintha nem lenne kedves a nő… biztos az, csak éppen megállás nélkül beszél. Ettől pedig a fejfájás környékezne meg, ha tényleg figyelmet fordítanék csacsogására.
– Aztán az eladó azt mondta, hogy nem való ez a szín számorma, inkább a…
Szavai ugyan eljutnak hozzám, de nem is próbálok erőfeszítést tenni, hogy kövessem a csapongó gondolatsorokat.
– A kutyám megbetegedett pár napja, nagyon aggódtam érte…
Egy sonkatekercset rágcsálva óvatosan az órámra pillantok, és szörnyülködve állapítom meg, hogy még csak húsz perce vagyunk az étteremben.
– A munkahelyemen van egy nő, egyszerűen kiállhatatlan…
Vajon nagyon bunkó lennék, ha felállnék és elmennék? – merül fel bennem a kérdés. Azt hiszem, igen. Vajon Draco kémje hol lehet? – támad fel bennem az érdeklődés az informátor iránt. Kíváncsian veszem szemügyre a közelben lévő embereket, de kivétel nélkül csak párok vannak jelen, és nekik szemmel láthatólag nincs szándékukban partnerüket lerázni. Hm… talán a pincér lehet az. Gyanúsnak vélem az alakot, hiszen folyamatosan körülöttünk köröz.
– Harry, hahó! – szólnak rám többször, mire végre feltűnik, hogy partnerem talán kifogyott a szóból.
– Igen?
– Nem mondasz semmit? Egész ideáig csak fecsegtem, és sokan mondják, hogy nem engedek szóhoz jutni másokat.
– Dehogy! – tagadom le rögtön a valós tényt. – Beszélj csak nyugodtan tovább, igazán érdekes volt, amiről az imént beszéltél – válaszolom sietősen, bár fogalmam sincs, miről is volt szó.
– A nagyim reuma terápiája? Hát igen, szegénykém már százhúsz éves, és…
Oké, ennyi volt! Ha utolsó bunkónak is fog tartani, nem érdekel.
– Oh, már ennyi idő van! – Ezzel a felkiáltással meredek döbbenten az órámra. – Sürgősen indulnom kell! Ma késő esti auror találkozó lesz – hazudom folyékonyan. – Nem említettem?
– Nem. – Zavartan néznek felém, mire sajnálkozóan állok fel.
– A munkám ezzel jár – közlöm bocsánatkérően, hogy aztán a leghamarabb indulhassak is el kifelé…

Az elfuserált randiról hazaérve már egy túl jól ismert bagoly vár rám.

„Holnap Sara Jensennel lesz találkozód. …”

Érdeklődve olvasom a helyszínt, és úgy látom, másnap piknikre leszek hivatalos egy közeli kis parkban. Egy papírt ragadva pár szót firkantok Dracónak, akinek a kéme tényleg jól dolgozik, ha már hazaérve itt vár a következő találka időpontja.

„A típusom határozottan kevesebbet beszél, mint a mai!
Harry”

Aztán útjára bocsátom válaszomat, és megállapítom közben, hogy ideálisan működik közöttünk ez a levelezés. Így legalább nem kell személyesen találkozni. Mióta nem láttam, szerencsére semmiféle zavaró gondolat nem jutott eszembe… igaz, különös álmaim kezdtek lenni, de ezeket még valahogy túlélem. Egészen addig, míg megmaradok álmodozás szinten, nem lehet belőle baj. Egyszerűen csak nem kell az iroda közelébe sem menni.

Több kudarcba fulladt találkozó után:

Kopogtatást mellőzve lépek be Draco irodájába, aki éppen az ablak előtt állva néz kifelé. Karcsú testét a fény körbeöleli, miközben hajának ezüstös csillogást kölcsönöz. Belépőmre felém fordul, és gúnnyal átitatott hangon jegyzi meg:
– Érezd magad otthon!
– Kösz – válaszolom pofátlanul. – Amennyi pénzt kell itt hagynom, ez a minimum!
A szobában egy új berendezési tárgy vonja magára a figyelmemet, amit hangosan meg is csodálok.
– Egy kanapé! – Rávetődve dicsérem meg a kényelmét. – Na, ezen már el lehet lenni órákig is.
– Nagyszerű, ha elégedett egy ügyfél, főleg az esetedben! – válaszolja ellépve az ablaktól.
– Hát igen… meglepő módon ízlésem nekem is van. – A szavak közben tekintetemmel követem az irányomba közeledő alakot.
– Igazán? Azt aztán veszem észre! Eddig nyolc találkozód ért véget már az első randi után!
– Nem voltak az igaziak – válaszolom védekezően.
Draco pontosan előttem áll meg, így kénytelen vagyok felnézni rá, ami cseppet zavaró, de hátradőlve, fejemet a fejtámlának döntve már nem annyira vészes. Tetszik, ahogy fölém magasodik, még ha némileg dühöngve is.
Próbáltam távol tartani magamat tőle, de a napok múlásával egyre nehezebb volt. Végül úgy döntöttem, nem sülhet ki belőle semmi rossz, ha kicsit piszkálom… így talán bennem is enyhül a feszültség, ami felgyűlt az elmúlt napokban, míg nem láthattam.
– A kifogásaid ellenük nevetségesek! – Szavai közben kétoldalt megtámaszkodik a kanapéban, és arcunk veszélyesen közel kerül egymáshoz.
– Komoly indokaim voltak!
– Ne nevettess! – leheli felém, miközben szemei veszélyesen villognak.
Pár centi, ami kellene egy csókhoz, és talán meg is kockáztatnám az őrült tettet. Valószínűleg mióta újra találkoztunk, tébolyult lettem, hiszen elkezdtem vágyakozni egy Malfojra. Azonban sajnos a lehetőségem szó szerint ellép előlem, mire csalódottan állapítom meg lassú voltam… talán legközelebb. Kissé felvidulok, hiszen előre tudom, hogy az újabb randim is rossz véget fog érni, és akkor megint jöhetek panaszkodni. Csodás kilátások. Elégedetten vigyorgok magam elé.
– Tehát Potter…
– Megint visszatérünk a potterezéshez? – vágok közbe értetlenül.
– Amíg olyan hülye kifogásaid vannak, mint ezek, addig igen! – válaszolja felém legyintve egy mappával.
Kinyitva láthatóan bosszankodva olvassa fel belőle:
– Mi volt a baj Miss Jensennel?! Szerinted gyanúsan tökéletes volt! Aztán jött Miss Robinson, aki túlzottan kihívó volt veled szemben, és végül a kedvencem az utolsó találkádnál, hogy azért nem akarsz újra találkozni vele, mert csikorgatta a fogait! Most komolyan, Potter, akarsz te egyáltalán társat magadnak?
– Különben miért lennék itt? – nézek felé megjátszott felháborodással.
– Szóval miért is vagy itt? – kérdez vissza azonnal.
Zavartan állok fel, és végül ügy döntök, a legjobb védekezés a támadás.
– Az, hogy sorra csődöt mondasz, nem az én hibám! A következő randim jobb legyen, mint az előző!
Miután úgy ítélem, hogy hatásosan tisztáztam az ügyet, ideje elhagyni a terepet, mert azért Draco sem hülye, és lényegében pár naponta néhány percre éppen elég látni, hogy némileg nyugalmat találjak. Azt, hogy mi irányítja a tetteimet, nem igazán kutatom, bár erős a gyanúm, hogy soha az életben nem lesz olyan nő, aki alkalmas lenne számomra… hiszen az az jelentené, hogy értékes perceimet fel kellene áldozni, amit Malfoyjal tölthetek. Na azt már nem!

Napokkal később több szabotált randi után egy rövid levél várt otthon, és szinte izgatottan téptem fel a borítékot, magam sem tudva mire várok.

„Potter, holnap este nyolcra legyél a szokott étteremben.
Malfoy”

– Azt hiszem, még mindig mérges rám, ha ismét visszatértünk a vezetéknévhez – motyogom félhangosan.
A fenébe, pedig másnap akartam megejteni egy újabb találkozót Dracónál, hogy panaszkodjak egy sort, azonban így most nem tehetem. Kelletetlenül sóhajtok fel, mert lassan kezdek kifogyni a kifogásokból, hogy miért nem tetszik a kiválasztott partner. Hm… talán nem is kell új kifogást találni, csak a régebbieket előszedni.

Sokadik találkozó megszokott helyszíne:

Már öt perce várom, hogy végre elkezdődjön a „randim”, de a másik személy késik. Ez mondjuk egy jó pont nekem, hiszen máris itt az indokom, miért nem akarok vele ismét találkozni. Hiszen a pontosság mindenek előtt! Ezzel pedig egy újabb tökéletes kifogással gazdagodott az amúgy is bőséges gyűjteményem.
– Potter! – szólít meg váratlanul egy jól ismert hang.
– Draco? – meredek felé némileg hitetlenkedve, miközben a másik helyet foglal. – Most már nyilvánosan kémkedsz a randikon? – Alaposan szemügyre véve az alakot feltűnik, hogy mennyire elegánsan van felöltözve, és gyanú költözik a szívembe látva csábító külsejét. – Azt ne mondd, hogy találkád van pont itt!
– Beletrafáltál – közli szavaimra elégedett mosollyal, mire vérem megfagy, gyomromban pedig feszítő fájdalom keletkezik. – Előtte azonban beszélnem kell veled.
– A fontos randid előtt szánsz rám az idődből? Micsoda megtiszteltetés!
– Ez mind a kettőnk örömét fogja okozni.
– Mi? – kérdem rosszat sejtve, és nem csalódok a válaszban.
– Ezennel a tagságodat megszüntetem.
– Nem teheted! – ellenkezek egyből. – Szerződést kötöttünk!
– Egész ideáig elégedetlen voltál a szolgáltatásunkkal – emlékeztet finoman a kirohanásaimra.
– Azért nem kell mindjárt feladni! Csak pár félresikerült randim volt… – válaszolom enyhén elhaló hangon.
– Pontosan tizenöt, és mind az első találka után ejtve lettek.
– Legközelebb, lehet, szerencsénk lesz – motyogom szinte már kérlelően.
– Nem hiszem, hogy komoly változás állna be! – válaszolja kioktatóan.
– Szóval egy kis nehézség akad, és máris feladod! Még te nevezed magadat profinak? – támadok az önérzetére hatva, de semmit sem érek el vele, mert a nyugodt arcvonások meg sem rezdülnek.
– Igen. Van, amikor nem lehet segíteni egy ügyfélnek, és ezt el kell fogadni.
A csatát elvesztettem, ez nyilvánvalóvá válik, és most jobban gyűlölöm Dracót, mint valaha.
– Rendben – egyezek bele a megmásíthatatlanba. – Most akkor mehetsz is a találkádra!
Az ezüstös szemek jókedvűen szikráznak fel szavaim nyomán, és legszívesebben… nem tudom, mit csinálnék. Túlzottan összetett érzések uralnak, így csak megmarkolom az asztal szélét, hogy semmi meggondolatlant ne tegyek, míg előttem van az átkozott.
– Már ott vagyok – sóhajt fel csúfolódva.
Értetlen tekintetem hatására pofátlanul röhögni kezd, és a végére érve örömének vidáman kérdezi:
– Nem vetted észre, mi? Merlinre, Potter, hogy te mennyire lassú vagy néha! Egyszerűsítsük le… miért jöttél személyesen mindig az irodába panaszkodni, ha levelet is küldhettél volna?
– Hát csak… arra jártam.
– Mindig? – érdeklődik szelíden. – Az összes kifogásod alapján a típusod határozottan egy személyre illik… rám.
– Csak azért mert egyszer azt mondtam, hogy jobban kedvelem a szőkéket? ! – kérdem védekezően. – Ugyan, ne legyél eltelve ennyire magadtól!
– Illetve adjuk még hozzá az elmúlt hetekben kifejtett követelményeidet, ami szerint legyen karcsú, fanyar humora, szürke szeme, és igazán nincs kifogásod, ha mutat némi mardekáros jellemvonásokat, mert az meglepően izgató tud lenni – sorolja fel a további pontokat, amik szerinte rá illenek.
Szörnyű, de így összességben hallgatva őt, valóban, mintha csak Draco Malfoyt jellemeztem volna találkozásaink során.
– Ezeket mind kimondtam, nem csak gondoltam rájuk? – érdeklődöm zavartan, főleg azután, hogy az izgató szó elhangzik.
– A kényelmes kanapémnak hála, amin annyira szeretsz elfeküdni, igen, hm… kitárulkozó tudsz lenni.
– A fenébe! – Felkiáltásomat követően kezeimmel takarom el szememet. – Én csak néha látni akartalak… tudod, a régi idők miatt – motyogom beismerően.
Meleg ujjak kulcsolódnak csuklómra, hogy szelíd erővel szüntessék meg tenyerembe való bujkálásomat. Engedek a noszogatásnak és aggódva nézek bele a szürke szemekbe, amikben ezúttal nem ül gúny vagy káröröm. Inkább mintha hívogatóan csillogna, és úgy érzem, el tudnék veszni a tekintetében azáltal, hogy csak nézhetem.
– Mi lesz a céges alapszabállyal?
– Nem vagy már az ügyfelem – válaszolja mosolyogva. – Tehát, Harry lenne kedved eltölteni velem egy kellemes estét?
Csábítása erős, és nem is akarok ellenállni, hiszen nyilvánvaló mind a kettőnk számára, hogy mi volt, ami vonzott legalább kétnaponta abba az irodába.
– Egy esetben – szólalok meg, hogy aztán némi hatásszünetet tartva folytassam –, ha holnap is megismételjük a találkát.
– Holnap az irodámban fussunk össze, ott kényelmesen lehetünk, hiszen már van ott… egy kanapé – érkezik a félreérthetetlen mondat.
– Benne vagyok – helyeselek gyorsan, és igyekszem nem észrevenni a ragadozómosolyt, ami feltűnik a sápadt arcon.

Sejtettem eddig is, hogy mibe adtam a belegyezésemet, de most egy újabb gyanú formálódik bennem, miszerint kétséges, ki lesz a vad, és ki a vadász szerepében. Egy dolog biztos, mégpedig az, hogy unatkozni nem fogok… soha többé.

Vége