Hermione kimerülten roskadt le a kanapéra Ron mellé, és tekintetét a fiúra emelve megszólalt:
– Figyelj, Ron… beszélnünk kell.
Barátja felnézett a kviddicsmagazinból.
– Minden rendben, Hermione?
– Hát épp ez az, hogy semmi sincs rendben. Elégedetlenek a shipperek…
Ron pislogott.
– Kicsodák?
– A shipperek, Ron. Tudod, azok, akik végigkövették a kalandjainkat, és szurkoltak, hogy ki kivel jöjjön össze…
Ron letette az újságot, és most már teljes figyelmével a lány felé fordult.
– És kinek szurkoltak pontosan ezek a… sipek, vagy kicsodák? Nekünk?
– Shipperek. És nem, sajnos nem nekünk. Sőt. Nagyon is ki vannak akadva, hogy mi ketten… hát, összejöttünk. – Hermione az ajkába harapott, úgy nézett Ronra, aki viszont teljesen értetlennek tűnt.
– Jó, szóval néhány ember nem örül neki, hogy összejöttünk. És? Kit érdekel?
Hermione felsóhajtott.
– Az a baj, hogy nem csak néhány ember, hanem elég sok. Szabályos lincshangulat van. Nézz ki az ablakon.
Ron felkelt, az ablakhoz ballagott, és kinézett. Még innen is remekül látszott a vadkanos kapu előtt tüntető kisebb hadseregnyi tömeg, akik kezükben transzparenseket lobogtatva kiabáltak. Ron ebből a távolságból nem nagyon látta, hogy mi van a kezükben tartott táblára írva, de hirtelen feltámadt a szél, és elragadott egy lepedő nagyságú posztert. A plakát egyenesen a kastély felé szállt, rajta öles felirat hirdette:
Draco+Hermione forever!!!
Ron pár pillanatig reménykedett benne, hogy csak a szeme káprázott, de ahogy Hermione felé fordult, a lány pillantásából már tudta, hogy nem. Felhördült.
– Várj, ezek azt akarják, hogy te és… Draco Malfoy?!
Hermione bólintott.
– Igen, azt. Szerintük ugyanis én veled nem illek össze…
– De Malfoyjal meg igen…?!
– Igen, ugyanis úgy gondolják, hogy Draco művelt, és vele tudnék beszélgetni is…
– Mégis mi a frászról tudnátok beszélgetni, éppen Malfoyjal?! A házimanók jogairól? Vagy a halálfalók terveiről? És mi az, hogy művelt? Ezt honnan veszik?
– Valójában ez nincs leírva sehol, de ők úgy gondolják, hogy mivel gazdagok, nyilván műveltek is.
– Ilyen alapon akkor én meg egy tuskó vagyok…?
– Hát, nem mondták így ki, de annak tartanak, igen. – Hermione lehajtotta a fejét. Ez az egész kezdett nagyon kínos lenni, és Ron a legrosszabbat még nem is tudja.
Ron mérgesen fújt egyet, és komolyan fontolóra vette, hogy valami nagyon csúnya átkot küld a kapunál csoportosuló emberekre. Eddig is sejtette, hogy nem ő a trió legnépszerűbb tagja, de hogy még Malfoyt is jobban kedveljék, mint őt… Hirtelen azonban eszébe jutott valami, és Hermione felé fordult:
– Az a rész, hogy Malfoyjal tudnál beszélgetni is… ezek azt hiszik, hogy velem nem tudsz?
Hermione elkeseredve bólintott.
– De hát hét éve a legjobb barátok vagyunk! Sőt, egy ideje már annál is többek, mit gondolnak, hogy eddig csak ücsörögtünk egymás mellett kukán?
– Azt gondolják, hogy veszekedtünk… mert ugye szoktunk azt is. Elég gyakran.
– Na és? Mások talán nem szoktak? Persze, összeveszünk, de eddig még mindent meg tudtunk beszélni! Őszinték vagyunk egymással! Ez talán nem számít?
– Nekik nem nagyon. Úgy gondolják, hogy a házasságunk teljes csőd lenne, és elválnánk. De legalábbis terápiára kéne járnunk.
Ron döbbenten nézett a lányra.
– Merlinre, még össze se házasodtunk, de már válnánk…? És mi a fene az a terápia? Valami mugli cucc?
Hermione sóhajtott. Ezt most hogy magyarázza el Ronnak?
– Olyan beszélgetésféle egy szakemberrel, a problémáinkról.
– Nekünk nincsenek problémáink!
– De szerintük lennének. Ellenben, ha Malfoyhoz mennék hozzá vagy Pitonhoz… mert hogy van egy ilyen shipper csoport is… elég nagy létszámú ráadásul. Szóval, úgy gondolják, hogy mellettük tökéletes lenne az életem, mert ők okosak, kedvesek, műveltek, jóképűek és bátrak.
Ron elképedve nézett a lányra, és hosszú percekig nem tudott megszólalni. Piton. Művelt. Kedves. Jóképű?! Hogy a búbánatos merlini… Ismeri egyáltalán valaki a lent levők közül személyesen azt a zsíros hajú denevért? Aligha. Mert ha így lenne, és őket méregette volna éveken át azzal a rosszindulatú tekintetével, rájuk tett volna gúnyos megjegyzéseket és látták volna élőben azt a ronda, horgas orrát, akkor biztos nem mondanának róla ilyeneket! Malfoy meg bátor? Mikor volt az a mardekáros görény egy percig is bátor? Pláne kedves…?
Hermione beharapta a száját. Folytassa? Jobb lenne egyszerre túlesni rajta. Megköszörülte a torkát.
– Neked meg Lavendert szánják, őt kéne elvenned – mondta, belenézve Ron kétségbeesett arcába.
Ron, miközben ledobta magát a kanapéra, felnyögött. És ő még azt hitte, ennél rosszabb már nem lehet! Lavendert? Elvenni? Örül, hogy megszabadult végre tőle, nemhogy még elvegye! Egy értelmes mondatot nem tudott vele beszélni, a csaj csak tapadt rá, mint egy örökké éhes pióca! Ó, hogy mekkora baklövés volt az a kapcsolat, te jó ég! És amúgy is csak Hermionét akarta idegesíteni vele.
– De olvastam olyat is, hogy Padmával kéne összejönnöd – tette hozzá Hermione, kiszakítván Ront a Lavenderrel kapcsolatos gondolataiból.
– Az kicsoda? – kérdezte a fiú összezavarodva.
– Padma Patil, vele mentél a karácsonyi bálba negyedikben, nem emlékszel?
– Nem. Illetve, várj csak! Rémlik valami…
Hermione minden kínja ellenére felnevetett, ahogy ránézett Ronra.
– Parvati ikertesója, tudod. Eléggé megbántódott, hogy nem foglalkoztál vele akkor este.
Ron felhorkant.
– Ha már akkor sem érdekelt, akkor miből gondolja bárki is, hogy most majd fog? Különben is, egy rémálom volt az a bál! Utáltam minden percét, kezdve a hülye dísztalárral és folytatva azzal, hogy… – Elharapta a mondatot.
Bizonytalan pillantást vetett a lányra, de Hermione megértően nézett vissza rá.
– Folytatva velem és Viktorral.
– Igen. Vikicicával nincsen ilyen sip-izé?
Hermione megfogta a fiú kezét és megszorította.
– Hát, páran úgy gondolják, de nem olyan sokan. Shipper csoport nincs, gondolom azt nem érezték elég komolynak.
– De Malfoyt meg Pitont annak érezték, hm? Még jó, hogy Harryt nem!
– Hát, ami azt illeti…
– Na, ne… ez már tényleg durva! Hiszen Harry olyan neked…
– Mint az öcsém, tudom. De mivel vele nem veszekszem, meg ő is tehetséges, így úgy gondolják, tökéletes partner lenne nekem, sőt, sokak szerint…
– Várj, mi az, hogy „ő is tehetséges?” – szakította félbe a fiú. – Én talán nem vagyok az? Minden vizsgát letettem, amit Harry, és majdnem ugyanolyan eredménnyel! Jó, hát „K”-t nem kaptam, ez igaz, de…
– Én nagyon büszke vagyok rád – vágott közbe Hermione. – Hidd el! – Közelebb húzódott a barátjához, és gyöngéden szájon csókolta. Ron visszacsókolt, és csak hosszú percek múlva bontakoztak ki egymás karjából. Végül ismét a fiú szólalt meg:
– Van még más gondjuk is, vagy csak annyi, hogy műveletlen tuskó vagyok?
Hermione elgondolkodott. Elmondja? Talán jobb, ha igen, mielőtt Ron máshonnan tudja meg.
– Hát, ugye mondtam a házassági tanácsadást. – Ron bólintott, a lány pedig folytatta:
– Szóval, szerintük féltékeny lennél a beosztásomra és a fizetésemre is…
Ron felmorrant.
– Miért lennék féltékeny a fizetésedre? Nekem talán nem lenne munkám se, vagy mi?
– Igazából sokan úgy gondolják, hogy míg én mágiaügyi miniszter lennék, te addig egy lecsúszott alkoholista.
– Lecsúszott alkoholista?! Életemben nem ittam meg többet egy nyavalyás fél pohár whiskynél! Jó, vajsört azt ittam, de azzal meg még a tizenhárom éveseket is kiszolgálják lent a faluban! És a munkádra lennék féltékeny? Mire, egy poros irodára, ahol naphosszat papírokat pecsételgetsz? Merlin az égben, kegyelmezz! – Ezzel a végszóval a kezébe temette az arcát.
Hermione azt sem tudta hirtelen, mit mondjon. Kezdje vigasztalni? Vagy inkább hallgasson? Ki tudja, mi lesz, ha a shipperek valahogy mégis átjutnak a kapun. Gondolatai közül Ron hangja rántotta ki.
– Akkor gondolom az se számít, hogy szeretjük egymást.
– Nem igazán, mert a kapcsolatunkat vagy „tinivonzalomnak” tartják – válaszolta a lány, mire Ron bosszúsan felmordult – vagy az a bajuk vele, hogy sokára ismertük el az érzéseinket egymás iránt.
– Sokára? De hát tizennyolc évesek vagyunk! Mi lett volna az „időben”?
Hermione nem tudta mit válaszolhatna erre, így csak bizonytalanul megvonta a vállát.
– És ez a tinivonzalom dolog – folytatta Ron – komolyan gondolják? Hiszen már évek óta szeretlek téged! Jó, tudom, gyerekes voltam, meg féltékeny, és sokáig magamnak se vallottam be, de akkor is…
Hermione rápillantott a fiúra, és huncutul elmosolyodott.
– Szóval évek óta szeretsz, mi? Még a végén hálás leszek a shippereknek, ha ilyen vallomásokat kapok tőled.
Ron szája is mosolyra húzódott, ahogy a barátnője csillogó szemébe nézett. Mit számít, hogyki mit akar, Hermione az övé és kész. Az előbbinél egy fokkal vidámabban szólalt meg:
– Amúgy meg mit keresnek itt ezek a sipek? Nem úgy van, hogy a Roxfortot elrejtették a muglik elől?
– Ez egy jó kérdés, én sem értem. Elvileg nem szabadna látniuk, így arra gondoltam, hogy megsérülhettek a védővarázslatok, vagy ilyesmi. Utána akartam nézni, de előbb hozzád jöttem, hogy elmondjam, mi a helyzet.
– Hát, most már legalább tudom – morogta a fiú, és hátradőlt a kanapén. Zsongott az agya az eddig hallottaktól. Persze, nem számít mások véleménye, de akkor is. Mi baja van vele ilyen sok vadidegen embernek? És miből gondolják, hogy majd ők tudják, mi a jó Hermionénak? A lány őt választotta – jó, ezen néha még ő is elcsodálkozott, de mindennél jobban szerette volna boldoggá tenni a boszorkányt. Aki igenis életem szerelme, nem pedig egy tinivonzalom, gondolta fellobbanó haraggal. A következő percben elszorult a szíve – és mi van, ha a lány nem így érez, ha neki nem ő az igazi, és mással tényleg boldogabb lenne? Arra riadt, hogy egy kis kéz gyöngéden beletúr a hajába, felpillantva pedig Hermione aggódó arcát látta maga előtt. Meg se gondolta, csak kicsúszott a száján a kérdés:
– Mondd meg őszintén, boldog vagy velem?
A lány cirógató keze egy pillanatra megállt, s Ron aggódva pillantott a boszorkány arcára. Hermione azonban olyan végtelen gyengédséggel nézett rá, hogy már ettől megnyugodott, de ahogy meghallotta a barátnője halkan kimondott válaszát, minden kétség feloldódott a lelkében.
– El sem hinnéd, hogy mennyire boldoggá teszel. Te vagy a lelkem vidámabb, gondtalanabb része, aki nélkül… – elcsuklott a hangja. – Te nem tudod, hogy milyen volt, amikor elmentél. Mintha sötétbe borult volna minden, mert te vagy az, akinek a mosolya beragyogja a szívemet a legrosszabb napokon is.
Ron torka elszorult, ahogy Hermionét hallgatta. Igen, lelépett, és ezt azóta is halálra szégyelli, és iszonyúan bánja… Csoda, hogy Hermione és Harry megbocsátottak egyáltalán.
– Bocsáss meg! – suttogta a lánynak – Én magamnak sosem fogok, de te, ha tudsz, bocsáss meg nekem!
– Már régen megbocsátottam – súgta vissza a boszorkány. – De te is mondd meg, boldog vagy velem? – nézett komolyan a fiú szemébe.
Ron egy hosszú pillanatig csak nézte őt – hogyan mondja el, mit érez? Hogyha a lány lelkének ő a gondtalan, vidám része, akkor az övének meg Hermione a komoly, felnőtt oldala, az a rész, ami arra inspirálja őt, hogy több legyen, jobb legyen. Mert ezért, a rá büszkén, szerelmesen néző, csillogó, mogyoróbarna szempárért bármire képes lenne a világon. Talán még annál is többre…
– Igen, boldog vagyok veled – mondta ki végül halkan – Nagyon boldog, Hermione.
A lány lassan elmosolyodott, és hozzábújt – Ron átölelte, megpuszilta a feje búbját, majd felsóhajtott.
– Most akkor mi lesz, hogy jutunk ki a kastélyból, mielőtt ezek a sipek ránk törik az ajtót? Vagy már tudunk innen is hoppanálni?
– Nem, azt sajnos továbbra se tudunk – válaszolta a lány –, ellenben seprűn lehetséges lenne a szökés.
– Seprűn? – Ron mélységes döbbenettel nézett Hermionéra. – De hát, te utálsz repülni!
– Igen, hát, tényleg utálok… de mi mást tehetnénk? És neked van is egy seprűd elérhető közelségben – pillantott a fiúra, aki elképedve, de már mosollyal a szája szegletében nézett vissza rá.
Ez az én barátnőm, az én bátor, okos kis boszorkányom, gondolta büszkén Ron. Még repülni is hajlandó, pedig attól tényleg fél. De majd én vigyázok rá.
– Akkor hozom is! Ha már nem élnek a védőbűbájok, akkor simán kijutunk, ugye?
– Remélem – ráncolta a homlokát a lány – végül is nem néztem utána, hogy mi is történik most pontosan. Mindenesetre próbáljuk meg!
Ron villámsebességgel megjárta a szobát, magához vette a seprűjét és egy-két fontosabb holmiját, aztán már száguldott is vissza a szerelméhez. Hermione már várta; kezében ott volt egy kis táska, ami kísértetiesen hasonlított a hajdani gyöngyös retikülre. Ron önkéntelenül is elvigyorodott, ahogy meglátta – nem volt kétsége afelől, hogy a lány mindenre felkészült. Beleszórta a saját cuccait is a kistáskába, aztán megfogta a boszorkány kezét, és elindult vele a portrélyuk felé.
A csillagvizsgáló tornyot célozták meg, és felérve vetettek még egy pillantást a lent csoportosuló, hisztérikusan kiabáló embertömegre. Ront már nem érdekelte, hogy sikerül-e áttörniük a mugliknak a kapun, átvetette lábát a seprűjén. Hermione felmászott mögé, s átfogta a derekát – Ron szíve átmelegedett. Egy pillanatra megszorította a lány kezét, aztán beállította a Harrytől kapott seprűiránytűt, és elrúgta magát a földről. Érezte, hogy Hermione még jobban hozzábújik, ő pedig megcélozta a birtok keleti végét – egy porcikája sem kívánkozott a kapu felé. A seprű akadálytalanul röppent át a birtok határán.
Sikerült, gondolta magában Hermione, kijutottunk. Mélyet sóhajtott, és adott egy gyors puszit Ron hátára. Nem gondolkodott rajta, hogy merre is tartanak, de végül is… Ennél vadabb kalandokat is átéltek már ők ketten. Majd holnap megbeszélik, hogyan tovább…
Ron rettentően élvezte a repülést. Az úticéljuk ugyan nem volt egészen világos, azt nem beszélték meg előre Hermionéval – de hát, ugyan mi baj történhet? A lány biztosan elhozta a sátrat, ha meg véletlenül nem, akkor majd kivesznek valahol egy szobát. A többit meg majd megbeszélik. Lesz rá idejük bőven.
*
Vége