1. Új lakás
Bucky szemszöge
Megtettem azt a hét lépcsőfokot, ami a bejárathoz vezetett és csengettem. Még akkor találtam ezt a lakást, amikor Steve itt volt, de egy hete már nincs. Visszament és élte az életét. Én pedig a lakásában nem akartam maradni.
Felmentem a másodikra és bekopogtam az ajtón. Idegesen vártam. A nőnek két lakása van, ami kiadó. Megnézem őket és ki is veszem az egyiket. Most, hogy az emberek visszajöttek kevés hely maradt, de nagy káosz is.
Egy 70 év körüli idős nő nyitott ajtót.
- Maga az egyik érdeklődő? - mért végig kíváncsian.
- James Barnes vagyok. Tegnap is beszéltünk telefonon.
- Igen, emlékszem. Charlotte Jenkins.
Kezet fogtam vele. Kicsit furán nézett a kesztyűmre. Mindent megtettem, hogy ne tudják az emberek ki vagyok. Levágtam a hajam és a szakállam. November van, a kesztyű most nem feltűnő.
- Két lakásom van. Az egyik itt nem olyan messze - mutat el tovább a folyosón. - A másik a földszinten. Jön még egy hölgy megnézni, de menjünk. Majd csak ideér.
Csendben mentem utána és ugyanúgy csendben hallgattam meg, amit mondott a lakásról, illetve hogy milyen szerződést akar. Ragaszkodtam a készpénzhez. Fura nekem ez az új "mobilon is mindent el tudunk intézni" helyzet.
A másodikon lévő lakás is ugyanolyan jó, de jobb lesz nekem lent.
- A földszinti lakást kiveszem.
- Rendben. Holnap...
Oldalra nézett, ahogy én is. Egy fiatal nő kopogott be a hölgy lakásán, aki el is indult oda.
- Itt vagyok! - szólt neki.
- Elnézést kérek - vett észre minket. - Még annyira fura nekem ez. Sok minden megváltozott és nehéz hozzászokni.
- Maga is eltűnt - érti meg azonnal a tulaj.
- Igen. Amelia Cole - nyújtja a kezét.
- Áhh, maga a várandós - ismeri fel Charlotte.
Várandós? Megnéztem, de nem látszott neki semmi. Vagy még nem látszik. Talán a hasán. Talán, a kabát miatt nem igazán látszik.
- Igen. Nos.. - köhög párat.
- Egyedül? - néz ki a háta mögött.
- Igen, egyedül - elég szűkszavú.
- Ohh, csak nem maga is rosszul járt?
- Mondhatjuk.
- A férje maradt? - tényleg kíváncsi asszony.
- Nem a férjem volt, csak a párom. De most másnak a férje - ráncolja össze a homlokát. - Ez még mindig fura.
- Elhiszem, Kedvesem - érinti meg Charlotte a vállát. - A lenti lakást éppen most adtam ki. Ezen az emeleten van a másik. Nem lesz gond a későbbiekben? Nincs lift.
- Nem! - szólt hevesen. - Nem lesz. Kell nekem az a lakás. Megfogom oldani.
- Rendben. Jöjjön megmutatom.
Éppen felém indultak el. Alacsony, barna, talán barna hosszú haj. Mosolygós. De miért lenne neki gond ez az emelet? Baszki, mert terhes.
- Jó lesz nekem ez a lakás.
Mindketten rám néztek és megálltak pár lépésre tőlem. Charlotte érdeklődve, míg Amelia értetlenül. Fogalma sincs arról ki vagyok.
- Ezt a lakást szeretném inkább - jelentem ki újra.
- Biztos benne?
- Igen - mondtam elég határozottan.
- Akkor már csak a földszinti van - fordul a lány felé.
Amelia most rá nézett értetlenül. Utána nagy, barna őzikeszemekkel rám, majd a lakás ajtóra, utána le a lépcsőre.
- Jaj, nem! Jó nekem ez. Ő volt az első - érti meg a helyzetet, de ezt nem hagyom.
- Nem. Ragaszkodom hozzá - szólaltam meg újra.
Terhesen, majd egy babával, meg a sok cuccal ide feljönni nem lenne kellemes. Nem vagyok az a társasági ember, de ezt még én sem hagyhatom. Nekem meg úgyis mindegy.
- De hát maga jött először - pillant rám megint.
- Nem gond. Ezt akarom - nézek Charlotte-ra.
- Rendben - bólint, majd fordul Amelia felé. - Jöjjön Kedvesem. Megmutatom a másikat. Holnap tízre tud jönni és megírjuk a papírokat - pillant rám.
- Rendben. Köszönöm.
Megvártam, hogy elinduljanak lefelé és utánuk indultam.
- És most hol él?
- Egy barátnőmnél, ezért is lenne jó egy saját lakás - a hangja nagyon megnyugtató.
- Megértem. Nehéz lehet azoknak, akik visszajöttek. Sok a gond. Hallok ezt azt.
Ők tovább mentek a földszinten egy folyosó felé, én pedig kiléptem a bejárati ajtón. Jó lesz ez a lakás nekem. Mindegy is, csak ne Steve lakásán maradjak. Az nem az enyém. Teljesen új lappal indíthatok.
Holnap tíz. Írtam a pszichológusnak, hogy később tudok menni. Ha megkapom a kulcsot akkor még pár dolgot el kell intéznem. Jó fél órába telt mire beléptem ebbe a lakásba. Már sok dolgot összeszedtem. Volt, amit magammal viszek innen, de ami nem kellett azt oda adtam pár segély szervezetnek. Rengeteg van mióta visszajöttek három hete az emberek.
És tényleg milyen káosz. Rengeteg veszekedés hallottam lakások miatt, munka miatt. Nekem ezzel nincs gondom. Kegyelmet kaptam és van juttatásom, mint leszerelt katona.
Nem megyek sehova, csak ahova muszáj. Próbálom megkeresni azokat, akikre emlékszem. A múltamból. Könnyebb az internet miatt, de csak azokat találom, akik magas pozícióban vannak. Akiket én juttattam oda.
Nem beszéltem senkivel. Thor elment, ahogy mindenki másnak van valami dolga. Steve-et kerestem, de még nem találtam meg. Pedig biztos valahol itt van. Lehet a közelben, lehet nem. Egyszer úgyis megtalálom.
Eltettem még ezt a pár dolgot, ami volt. Teljesen üres lett a lakás, minden dobozban. Leültem a földre. Ez az élet, enyhén is fura nekem. Amennyit változott a világ és az emberek is. Nekem minden új, de minden más embernek is.
De nekik csak ez a helyzet, nekem ezen kívűl minden. Nem beszélgetek, ha nem muszáj. Nem akarom, hogy tudják ki vagyok. Így könnyebb és nem fognak rám rossz szemmel nézni. Nem tettem jó dolgokat. Ha tudják azzal nekik és nekem is rosszabb.
Végül megint itt a padlón feküdtem le. Fura az ágy. Puha és...és én nem ahhoz vagyok szokva. A háborúban volt ennél rosszabb is. A HYDRA-nál pedig egy cellában aludtam, amikor nem fagyasztottak vissza azonnal. Ehhez vagyok hozzászokva.
Magamtól ébredtem fel hajnali ötkor. Lassan fújtam ki a levegőt, most nem volt rémálmom, pedig lesz. Mindig lesz.
Nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért újra átnéztem mindent, majd nyolc után elmentem reggelizni. Most csak két veszekedést hallottam az utcán.
Sajnos mindent lehetett hallani. Visszajött a férfi, de a párjának...vagy most már volt párjának új párja van. Annyira zavaros. Hát Ameliának sem lehetett akkor könnyű. Öt évre eltűnt terhesen, majd amikor visszajött már új feleség volt. Elhúztam a számat. Ez vajon hány embernél történt meg így?
Steve és a többiek nem tudtak továbblépni, ahogy biztosan sok másik ember sem. De voltak, akik igen. Bele sem merek gondolni, hogy hány kellemetlen eset lehet. Hallottam olyat is, hogy aki visszajött annak nincs senkije, mert időközben meghaltak, vagy öngyilkosok lettek az első csettintés után. Káosz. Erre nem lehet jobbat mondani.
A kajálda is tele volt. Mivel elég borús ma az idő nem is csodálom. Leültem és csendben figyeltem. Sokkal több mindent hallok, mint egy átlag ember, de néha zavaró, főleg ha ennyien vannak körülöttem. A legtöbben panaszkodnak. Gyorsan megettem inkább és kimentem innen.
A környéket már ismerem. Régen is jártam erre, még fiatalként. Sokszor megálltam egy egy hely mellett, ami régen más volt. Mennyire más.
Tíz előtt nem sokkal siettem fel a lépcsőn. Ezen a környéken is jártam régen párszor. Volt egy szórakozóhely, ahova katonaként sokszor betértem. Majd megnézem mi lett belőle.
Amikor felértem a másodikra. Amélia éppen megállt Charlotte ajtaja előtt. Ahogy meglátott felém fordult.
- Szia. Tegnap még meg sem tudtam köszönni. Biztos nem gond? - int az emeleti lakás felé. - Lehetek én is ezen az emeleten, hiszen te nézted ki hamarabb odalent.
Olyan sokat beszél és milyen gyorsan. Szerintem tegnap óta ki akarja ezt nyögni és gyorsan túl akart esni rajta.
- Nem gond. Nekem igazából mindegy.
- Biztos? - néz érdeklődve és értetlenül.
- Persze.
- Még egyszer köszönöm.
Mosolyogva fordult előre és kopogott végre be. Fiatal lehet még. Húszas éveiben jár, biztos nincs harminc. Szép is. Tényleg elég szar lehet az ő helyzete is. Na, nem mintha az enyém annyival jobb lenne. Sőt, a kettő nem ugyanaz, de mégis mindkettő szar.