$14
A történtek miatt hetekkel később is ostorozta magát a lány, hiába múltak szélsebesen a napok, hiába ült már a Roxfort Expressz utolsó kupéjában bizonyos Griffendélesek társaságában. Látta a mosolyt az arcukon, az őszinte örömöt, mit egymás jelenléte okozott, látta a szájuk mozgását, a nevetést, de a hangok már nem jutottak el a tudatáig. Kezdte azt hinni, hogy vele van a gond, hogy valami átok ülhet rajta, hisz bármit csinált, bárhogy próbálkozott, sosem volt jó vagy elég, valamit mindig elrontott. Mint a kirándulást Medáékkal, vagy mikor éjszaka kiszökött repkedni a bátyjától kapott seprűn és látta a Halálfalókat. Ő csak figyelmeztetni akarta második családját a veszélyről, csak segíteni akart, valami jót cselekedni, ehelyett katasztrófát okozott. Újra meg újra lejátszódott a fejében a házaspár beszélgetése, hallotta a férfi tartózkodó szavait, a nőt, ahogy próbál kiállni érte, de lassan ő is belátta, hogy férjének igaza lehet az ifjú boszorkánnyal kapcsolatban.
- Merlin szerelmére, van egy saját lányod. Egy kisgyerek!
- Ted – próbált felszólalni a boszorkány – hiszen ő is csak egy gyerek még. Segíteni próbál.
- És minden, amit tesz, az az, hogy bajt hoz a fejünkre. Romlott családból származik, ezen nem tudsz változtatni, bárhogy is próbálsz.
- Nem akar rosszat – sóhajtott a nő – senki sem tanította meg semmire. Légy vele elnézőbb.
Nem bírta tovább hallgatni a beszélgetést annak ellenére sem, hogy első sorban nem az ő füleinek szánták. A gyerekszobában talált menedéket Nymphadora társaságában. Tudta, hogy a kislány szülei nem igazán nézték jó szemmel, és érezte, hogy Andromeda is kezd meginogni a vele kapcsolatban hozott döntésében, de a kislány társasága mindig megnyugtatta háborgó lelkét. Megnyugtatta, ahogy az apró kezeivel minden után nyúlt, ahogy csillogó szemeivel fedezte fel a környezetét és raktározta el a szerzett tudást, szerette nézni a mosolyt az arcán és hallgatni, ahogy nevet. Megmosolyogtatta, amikor alkalmanként megváltozott a kislány haja színe, vagy próbálta leutánozni egy-egy állat kinézetét. Olykor előfordultak balesetek is, amikor a kislány nem tudta visszaváltoztatni a külsejét. Egyszer emiatt egy hétig kacsalábakon totyogott, nem kevés fejfájást okozva ezzel az anyjának.
Az augusztus legnagyobb részét tanulással töltötte, s míg ő ezt szó szerint tette, addig a felnőttek is igyekeztek kiismerni a lány viselkedését és megtanulni azt, hogy a kérdéseikkel mikor lépik át azt a bizonyos határt. A lány mindent megtett, hogy elég jó legyen rokonai számára, de Ted távolságtartása nem látszott enyhülni. Fél szemét mindig a boszorkánytanoncon tartotta, mely sokszor kényelmetlenül érintették Roxannét, de nem szólt érte semmit. Nem tehette.
- Hallottátok, hogy már egyre többen vannak?
- Kik? – tért vissza a jelenbe a lány is. Tekintetét elszakította a monotonnak tűnő tájtól, hiába tudta pontosan, hogy mikor váltják egymást az örökzöldek és a lombhullató erdők, hiába látszott egy-egy foltban az ősz érkezése, most a mellette suhanó táj színei egybemosódva, végeláthatatlan zöld tengerként kísérték, s félt, hogyha z ablakon újra kinézne, a gondolatai között ismét elveszne, így minden erejét beleadva a kupéban ülő négy fiúra koncentrált.
- Halálfalóknak hívják magukat – válaszolta Peter, akinek hangja meglepte a lányt. Tudta, hogy nem néma a szőke hajú, alacsony fiú, de ritkán hallotta ténylegesen beszélni. Legtöbbször csak hallgatta a többieket – tudod, kik, igaz?
Roxanne rosszul érezte magát a neki szegezett kérdéstől. Tudta, persze, hogy tudta kikről van szó, és minden egyes nap azt kívánta, hogy bárcsak ne így lenne.
- Elég idióta nevük van, ha engem kérdeztek – forgatta pálcáját ujjai között James – találóbbat is lehetett volna kitalálni. De pont Halálfaló? – horkant fel – nem mintha sorra hullanának miattuk a varázslók vagy bármi.
- Nem szeretnénk másról beszélni? – kérdezte óvatosan a lány, mire megfagyott a levegő a kupéban és azt kívánta bárcsak meg se szólalt volna. Remus aggódó és Sirius kíváncsi tekintetétől csak rosszabbul érezte magát. James drámai sóhajtást ejtett, majd vigyorgó arccal állt neki megosztani különböző ötleteit a többi fiúval. Cseppet sem zavartatták magukat amiatt, hogy a kígyó háza ellen szóltak leginkább az ötleteik, miközben ott ült közöttük egy.
A Nagyterembe a szokásos nyüzsgés fogadta őket, miután sikeresen lekésték az utolsó hintót is, és úgy kellett utána futniuk majd felugrani. A két sötét hajú Griffendéles csak nevetett Roxanne bosszús arcán, de szerencsére Remus is hangoztatta nemtetszését ezzel kapcsolatban. Peter pedig próbálta összeszedni magát azalatt a pár perces kocsiút alatt, és elérni, hogy normálisan kapjon levegőt.
- Bent találkozunk – köszönt el a lány, bár úgy tűnt, a többiek meg sem hallották. Egyedül lépett be a hatalmas duplaszárnyú ajtón s indult el a zöld-ezüst színekben pompázó asztal felé.
- Hiányoltunk, Malfoy! – köszöntötte Emma, a kviddics csapatkapitány.
- Téged is jó látni, Crowden – mosolyodott el a fehér hajú. Amióta előző évben tisztázták a dolgaikat, miszerint Emma félreértette a dolgokat Nott és Malfoy között, ami miatt féltékeny volt az újonnan érkező diákra, egész jó barátok lettek. Emma gyakran cukkolta a fiatalabb háztársát hatalmával, míg az ifjabb a tudásával vágott vissza, egyikőjük sem vette magára.
- Este a pálya mellett? Jönnek a többiek is.
- Ki sem pakoltam még – csóválta a fejét Roxanne – amúgy sem hiszem, hogy már most használhatnánk a pályát.
- Daelin is ott lesz – csatlakozott Yurika Haneda is a beszélgetéshez. A szőke kérdőn nézett barátnőjére, aki nem tudta elrejteni vigyorát.
- Attól, hogy nem játszok a csapatban, nem lóghatok veletek?
- Ezt egy szóval sem mondtam, csak azt hittem, te szereted betartani a szabályokat.
- Jössz vagy sem? – kérdezte unottan a még mindig sötétkékben pompázó hajkoronájú Accrington, aki a válaszul kapott bólintás után elégedetten elmosolyodott – helyes. Puhányoknak nincs szabad hely a pályán.
- Micsoda meleg fogadtatás – nevetett fel Roxanne, de gondolatai ismét valahol egészen máshol voltak. Az ünnepi vacsora az ő részéről viszonylag csendesen telt, üres fejjel ült az asztalnál, nem tudta volna megmondani, hogy körülötte milyen témákról folyt a beszélgetés, nem hallotta, mikor az igazgató szívélyesen fogadta az új Sötét Varázslatok Kivédése tanárt, sem azt, ahogy fokozottan megkérte a diákokat, kiemelve közülük néhányat, hogy a házirendet legyenek szívesek betartani. Neveket ugyan nem mondott, de szinte mindenki tudta, hogy kik azok, akik állandóan bajba kerülnek. Mind a négy háznak voltak ilyen diákjai.
- Azt hittem, programod van a többiekkel. Meglep, hogy itt találkozunk.
- Ezt én is elmondhatnám rólad, Perselus – mosolygott a fiúra Roxanne – szokatlanul csendben voltál vacsoránál.
- Egyszerűen csak nem volt kedvem az emberekhez. Fárasztóak – sóhajtott.
- Meg tudom érteni.
- Ehhez képest mindenki ismer.
- Nem nehéz, ha késve érkezel – nevetett fel keserédesen – milyen volt a nyarad?
- Semmilyen.
- Találkoztál Evanssel?
Perselus csendben lépkedett mellette a könyvtár folyosóján, nem szólalt meg, a lány pedig nem erőltette a témát. Úgyis itt lesz nekik az egész év, hogy kibeszéljenek mindent, nem mintha a fiú akkora szószátyár lenne általában.
- Ezek meg? - pillantott le Perselus a lány kezében lévő könyvekre – hogy? Ezek nem kölcsönözhetőek, és a zárolt részlegre sem juthatsz csak úgy be. Ezt – kapta ki az egyik bájitalokról szóló könyvet a lány kezéből – mindig is el akartam olvasni.
- Add vissza, mielőtt bárki meglátja, hogy nem nálam van! – suttogta határozottan.
- De hogy került hozzád? Ha valaki meglátja -
- De nem fogja! Ezért vagyok itt az első napon este nyolc óra után, hogy bár bezárt a könyvtár, feltételezem, hogy Ms. Pince itt van, ugyanis nem láttam a lakomán. Vissza kell hoznom, mielőtt bárki meglátná.
- Én láttam, és nem értem.
- Nem is kell. Kiírtam rengeteg adatot pergamenekre, illetve, hogy a könyvekben hol vannak számunkra fontos információk. Évközben kétlem, hogy kihozhatnánk ezeket, de olvasni csak fogjuk tudni őket.
- Hogyan?
- Kapcsolatok Pers, kapcsolatok – kacsintott a fiúra, mielőtt mindketten nekidőltek volna a súlyos ajtóknak, hogy azok lassan a padlón súrlódva egy résen át beengedje a kései látogatókat.
Alig kezdődött el az első hét, a diákok a nyarat még nem teljesen kiheverve, kómásan bóklásztak a kastély falain belül, s a tanárok kihasználva a teljes koncentráció hiányát, előszeretettel adtak elsőre megoldhatatlannak tűnő feladatokat.
Lumpsluck professzor az első héten elcsípte néhány diákját, s habár nem volt mindenki prefektus közülük, az elsősök segítése nem maradhatott ki a kapott feladatokból.
- Hihetetlen – zsörtölődött egyik reggel Ashley – rengeteg dolgom van, nem hiányzott ez.
- Mint például? – nézett rá értetlenül szobatársa.
- Repültök ma, nem?
- Nem tudtam, hogy jelentkezel a csapatba.
Ashley halkan felkacagott – én nem is. De fontos dolog szurkolni, nem gondolod?
- Javíthatatlan vagy.
- Most baj, hogy érdekelnek az újak? – nevetett tovább a lány, amit Roxanne sem állt meg mosolygás nélkül.
- Inkább szedd a lábaidat, nem vagyok hajlandó dupla számmisztikára bemenni üres gyomorral.
- A mai napig nem értem, minek kellett felvenned duplát abból, Mrs. Vector óráiból nekem egy is sok egy hétre.
- Ezerszer elmondtam már, hogy szükségem van rá a bájitaltan miatt. Tudod, csakhogy tündökölhessek rajta. Ahogy te teszed mugliismereten.
- Ha kényszerítenének, sem venném el tőled ezt a lehetőséget – motyogta, ahogy beléptek a Nagyterembe és szó nélkül leültek a legszélső asztalhoz, hogy elfogyaszthassák a reggelijüket. Sem a lekváros pirítós, sem Ashley csámcsogása nem tudta elterelni a gondolatait arról, ami a nyáron történt, a titkokról, amik kiderülni látszódtak, és az egyre növekvő veszélyről. A reggeli postát kézbesítő baglyok serege érkezett a Nagyterembe, kellemes izgatottságot varázsolva a diákok körébe. Az elsősök ámuldozva nézték az égből pontosan eléjük pottyanó csomagokat, míg a felsőbb évesek reményteli tekintettel próbálták megkeresni az ismerősnek tűnő baglyaikat. Roxanne kisebb szívrohamot kapott a Reggeli Próféta tányérján landolástól, és meg sem nézve a címzettet nyújtotta át a barna hajú lánynak az újságot.
- A baglyod továbbra sem ismer fel téged, vagy direkt csinálja, lassan már nem tudom eldönteni.
- Ne bántsd szegényt – törölte le vigyorogva a lekvárt és a kenyérmorzsákat a talárja ujjával a feltekert napilapról – ez szerintem neked jött.
- Nekem? – vette el kérdőn a felé nyújtott borítékot, amelyen valóban a neve szerepelt – nem tudom, ki merjem e bontani.
- Ha te nem, majd én, de azt te sem akarod – vigyorgott tovább immár a lapokat bújva Ashley.
Ebben igaza volt. Hiába osztottak meg szinte mindent egymással, bizonyos dolgokat szívesebben tartott meg magának.
A levél Andromedáéktól érkezett, Nymphadora aláírásával, ami tulajdonképpen a tintába mártott apró kezének a lenyomata volt, mégis melegség töltötte meg Roxanne mellkasát a tintafoltot látva. A borítékban ezen kívül egy fénykép volt csúsztatva, a nyáron készült, mikor Európában voltak négyesben. A Malfoy lány nagyra értékelte a gesztust és kevésbé szomorkodva rakta a Bájitaltan haladóknak tankönyvébe a fényképet.
A könyvtárban általában csend honolt, a papírok súrlódását és a pennák sercegését leszámítva csend vette körül az ott tartózkodókat. Általában.
- Mit írsz ennyire?
A béke illúziója elillant azon nyomban, hogy Sirius egy öreg, fekete bőrrel bevont, dohos könyvet ejtett az asztalra, kiérdemelve sokak rosszalló pillantását. A Mardekáros lány meglepett arckifejezése pedig nem az a reakció volt, amire a fiú számított.
- Remusnak kell, nem nekem! – védekezett felemelt kezekkel Sirius.
- Meg sem szólaltam – mosolyodott el Roxanne.
- Láttam a szemeidben.
- Meghiszem. Azt sem tudod, hogy milyen színűek – nézett rá rosszallóan.
Szék csikorgása hallatszódott, majd a következő pillanatban az asztalon könyökölő fiú arcával találta szembe magát Roxanne. Annyira váratlanul érte az egész mozdulat, hogy a levegő is megrekedt a tüdejében. Nem volt felkészülve arra, hogy ilyen közelről látja Sirius fekete tincseit, melyek kócosan és kuszán kergetőztek a feje tetején. A lány látta a fiú összeszűkült, szürke szemeit, a koncentrációtól féloldalt felfutó szája szegletét és azt, hogy a nap nem egyformán adott barna színt arcának a nyár folyamán, hogy a szemei körül világosabb volt a bőre, még ha csak egy árnyalatnyival is.
- Kékes szürkések. De inkább szürke – suttogta a fiú, majd tekintetét elszakította Roxannéról. Ha a lánynak lett volna ideje feldolgozni az eseményeket, mielőtt a fiú elhajol tőle, egészen biztosan a füle tövéig elpirul.
- Ó, sötét varázslatok – pillantott le az asztalon heverő tekercsre, majd a tenyereivel ellökte magát az asztallaptól és szemben ugyan, de tisztes távolságba került a Mardekáros diáktól.
- Miért írsz ebből egy négy oldalas - akadt el egy másodpercre a Black fiú – jegyzet vagy házi dolgozatot?
- Remélem jegyzet, mert nem vagyok hajlandó már az első héten holmi dolgozatokat írogatni. Még akkor sem, ha Ms. Knight kéri.
Oda sem kellett pillantania a lánynak, tudta, hogy kitől érkezett a megjegyzés. Potter, Lupin és Pettigrew csatlakoztak hozzájuk, szintén néhány ősrégi könyvet cipelve magukkal.
- El akarom kerülni, hogy valaha is segítségre szoruljak vagy lemaradjak – jelentette ki nemes egyszerűséggel az egyetlen Mardekáros a társaságban, miközben ismételten megfogta a pennáját és tintába mártotta.
- Akkor sem értelek, kiváló vagy belőle, mint mindenből.
Roxanne egy pillanatra megdermedt az írás közben, majd óvatosan letette a pennát az asztalra és Siriusra nézett.
- Bájitaltanból jó vagyok, igen. Több is, ha így jobban tetszik. De nem mehet minden könnyen még nekem sem. Tudom, mit tennék, ha egy dementorral találnám szemben magamat vagy egy mumussal, de mi van ha… a veszélyesebb dolgokra is fel kell készülni, és tudom, hogy nem tudok mindent.
- Még szerencse, hogy nekem nincs ilyen problémám – dőlt hátra a székében Sirius.
- Valóban? – Roxanne féloldalas mosolyra húzta a száját, miközben hátratolta a székét és felállt – akkor tudnál mit kezdeni a helyzettel, ha Merlin mentsen meg tőle, de szerelmi bájitalt kapnál? Tudod, mit kellene ellene tenned?
A fiúk körül megfagyott a levegő egyetlen pillanatra.
- Te szerelmi bájitalt akarsz nekem adni? – kérdezte meglepetten Sirius, de ahogy a szavak jelentése eljutott a tudatáig, arca sápadttá vált.
Roxanne csak halkan nevetett, ahogy összeszedte a lapjait – tudod, mit kellene tenned? – ismételte meg a kérdését, majd magára hagyta a négy Griffendélest. Sirius tekintete egy ideig követte a távolodó lány alakját, csak azután tért vissza az asztalra, mikor a lány teljesen kisétált a látóteréből. Akkor figyelt fel az ottfelejtett tintatartóra… és a mellette lévő színes, folyadékkal teli üvegcsére.
A Mardekáros lány nem tudta, hogy Sirius elővigyázatos lesz inkább vagy a kíváncsisága fog győzni, de mindegy is volt, mert hamarosan tudta, hogy meg fogja tudni. Vagy kérdésekkel fogja bombázni, vagy pedig kap egy kis gyomorrontást. A lánynak mindegy is volt, mit választ a fiú, a szituáció előre megmosolyogtatta azon a borúsan induló reggelen.