„– Ennyi év után is?
– Örökké – felelte Piton”
Az ajtó becsukódott Perselus Piton mögött, Dumbledore pedig mélyet sóhajtott. Lassan az ablakhoz sétált, és kinézett a sötétbe borult parkra.
– Ezt azért nem gondoltam volna magáról, Dumbledore – szólalt meg egy jól ismert hang a háta mögött, egy hang, amibe a megszokott ravaszság helyett most inkább döbbenet vegyült. – Hát mégiscsak fontosabb a végső cél, mint a Potter fiú élete? Azt hittem, ennél többet jelent magának a gyerek.
– Ezek szerint megleptem, Phineas? – kérdezett vissza lassan Dumbledore. Még mindig az ablak előtt állt, Phineas Nigellus portréjának háttal.
– Meglepett? Az nem kifejezés! És még minket, mardekárosokat tartanak öncélúan ravasznak… Ezzel a húzásával kiérdemelt volna egy helyet az én házamban, Dumbledore!
Az igazgató nem válaszolt. Mélyen a gondolataiba merülve nézett ki az ablakon, de a kinti táj helyett egyre csak Perselus elképedt, döbbent arcát látta maga előtt. Sosem hitte volna, hogy a férfi még mindig szereti Lilyt, hogy ez a szerelem olyan fájdalmas erővel él a lelkében, hogy emiatt képes vállalni a legnagyobb veszélyt is, talán még magát a halált is…
Sokáig úgy gondolta, csak a bűntudata és a régi ígérete köti hozzá Perselust – s lám, nem látta a nyilvánvalót. És bármennyire is tagadta, Perselus Lily iránti szerelmének valahol Harry is a része, hiszen nem maradt más Lily után, csak a fia. A fia, aki mit sem sejt az ő jövőbeni terveiről, aki bízik benne, aki hiszi, hogy ő, Dumbledore majd a segítségére lesz.
Lenézett a kezére, ami azóta a nyári délután óta aszott volt és fekete. Ha akkor megállja, hogy felvegye azt a gyűrűt… De nem bírta ki, túl erős volt a kísértés, hogy újra láthatja őket, a szüleit és Arianát… Annyi mindent szeretett volna mondani nekik, és legfőképpen a bocsánatukat kérni, hogy szinte transzban húzta az ujjára a gyűrűt. Amint hozzáért a kőhöz, volt is egy pillanat, egyetlen varázslatos pillanat, amikor azt hitte, sikerült. Aztán lecsapott az átok, és csoda, hogy maradt egyáltalán annyi ereje, amivel vissza tudott térni a Roxfortba. Akkor is Perselus segített, nélküle már ott véget ért volna a földi útja, pedig még nem hagyhatja magára Harryt.
Harryt, aki – immáron teljes bizonyossággal tudta, amit eddig csak sejtett – az utolsó horcrux. Voldemort ennek valószínűleg még nincs a tudatában, és mire rájön – ha rájön egyáltalán –, remélhetőleg már késő lesz. Ha jól következtet, Voldemort maga akar majd végezni a fiúval, és ez lesz a veszte is, ennek kell lennie, mert Harrynek ez az egyetlen esélye. Az élete innentől kezdve a tökéletes időzítésen és Perselus ügyességén múlik. Ő már nem lesz itt, hogy segítsen nekik, de a fiú nem lesz egyedül, a barátai minden bizonnyal vele tartanak majd, és nem hagyják cserben.
Maga elé képzelte Harry két legjobb barátját, legfőbb bizalmasát, és elgondolkozott.
Ron Weasley… hűséges és bátor társa Harrynek, lojális hozzá, de igazi griffendéles: forrófejű és makacs. Előfordulhat, hogy hirtelen haragból rossz döntést hoz. Viszont, ha magára is hagyná a barátait, már abban a pillanatban megbánná – ha ez megtörténne, biztosítani kell számára a visszautat hozzájuk.
Visszament az íróasztalához, és elővette az önoltóját. Ezt a szerkentyűt ő maga tervezte, és csak ő tudta, hogy másra is lehet használni, mint a fény eloltására. Most pedig még egy képességet ad neki… Néhány pálcamozdulat közepette elmormolt egy varázsigét, mire az önoltó kékes-ezüstös fénnyel felizzott, a következő pillanatban pedig már ugyanúgy hevert az asztalon, mint előtte.
Dumbledore komor elégedettséggel szemlélte, majd kihúzott egy másik fiókot, és régi, kis alakú könyvet vett elő. Bogar Bard meséi, állt a címlapon rúnajelekkel. Harry másik barátja, Hermione Granger sokszor volt már a kis csapat hasznára a tudásával, és nem lesz ez másképp most sem. A boszorkány a tanárok egybehangzó véleménye szerint is a legtehetségesebb diák volt az iskolában, tudása messze meghaladta az évfolyama szerinti tananyagot. Emellett maximálisan elkötelezett a barátai iránt.
Dumbledore kinyitotta a könyvet, és az utolsó meséhez lapozott – a történet fölött, csakúgy, mint mindegyiknél, volt egy kis ábra. Ezt most eltüntette, majd megmártotta a pennáját, és egy jelet rajzolt a helyére. Ránézésre semmi sem változott, és még ha át is vizsgálják a hagyatékot – e felől nem volt kétsége –, nem tudnak majd fogást találni rajta, mert meglehetősen kevesen hisznek a Halál Ereklyéiben, és még kevesebben ismernék fel a jelet. Ismerte annyira a tisztviselőket, hogy tudja: a szövegre fognak koncentrálni, abban pedig úgysem találnak semmit.
Várt egy kicsit, hogy a tinta megszáradjon, majd becsukta a könyvet. Mélyet sóhajtott. Már csak az utolsó tárgy maradt hátra…
A régi cikesz, amit Harry azon az első meccsen elkapott, békésen feküdt az asztalon. Dumbledore óvatosan a kezébe vette, majd lassú mozdulattal egy kicsi dobozt vett elő – a dobozka mélyén hosszában megrepedt, fekete kő pihent. Az igazgató sokáig nézte a követ, mielőtt óvatosan beletette volna a cikesz belsejébe, majd lezárta a golyócskát. Pálcáját némán mozgatta fölötte, s varázslata nyomán cirkalmas betűk jelentek meg az aranylabdán, amik a következő percben már el is tűntek; csak a megfelelő embernek válhatnak majd újra láthatóvá, és csak a megfelelő pillanatban.
A cikeszt a könyv és az önoltó mellé helyezte, majd pennáját megmártva írni kezdett a kikészített pergamenre. Phineas Nigellus nyugtalanul figyelte, de csak akkor merte megszólítani, amikor Dumbledore már összecsavarta és lezárta a pergament.
– Az nem az, aminek látszott, ugye, Dumbledore? – kérdezte a volt igazgató feszülten. Mivel nem kapott választ folytatta: – Hát, már ennyire közel lenne az idő?
– Talán még sosem volt ennél közelebb, Phineas – felelte Dumbledore, majd a három tárgyat az összetekert pergamennel együtt a legalsó fiókba süllyesztette.
*
Vége