Harry halkan csukta be maga mögött az igazgatói iroda ajtaját. Már nem volt kedve bevágni – ahogy még egy órával ezelőtt is tette volna –, mostanra már csak tompa zsibbadtságot érzett. Ahogy leért, egy pillanatra visszanézett az irodát őrző kőszörny merev arcára; a kiábrándultság úgy szúrta a szívét, akár egy tőrdöfés. Lassan megfordult, és elindult a folyosón a gyengélkedő felé.
Látni akarta a barátait; Ron és Hermione most is, mint mindig, gondolkodás nélkül vele tartottak, és most ki tudja, mi van velük. Dumbledore ugyan azt mondta, rendbe fognak jönni, de… mi van, ha az igazgató ebben is hazudott? Ha csak őt akarta megkímélni, hiszen honnan is tudhatta volna olyan gyorsan Madam Pomfrey diagnózisát?
A gyengélkedő elé érve határozottan lenyomta a kilincset, és belépett. Ginnyt és Neville-t nem látta odabent, őket valószínű seperc alatt rendbe rakta a javasasszony, de Ron és Hermione ott voltak. Mindketten aludtak még, Ron karja be volt kötve, Hermione pedig állig betakarva szendergett. Harry óvatosan leült a két ágy között álló székre, és a térdére támaszkodott. Mély sóhaj tört fel a mellkasából, ahogy a két tenyerébe hajtotta a fejét. A lelkét marcangoló fájdalom mellett bűntudat is gyötörte: ő tehet róla, hogy a barátai most itt vannak, ő volt olyan bolond, hogy kockára tette az életüket, és csak a szerencsén múlt, hogy nem érte őket nagyobb baj. Cikáztak a fejében az önostorozó gondolatok, nem tudott tőlük szabadulni – elkeseredett mozdulattal túrt a hajába, és halkan felnyögött.
Madam Pomfrey ebben a pillanatban lépett ki a szobájából, de Harry láttán megtorpant. A fiú lassan felemelte a fejét, és megszólalt:
– Ne küldjön el, kérem. Csak addig hadd maradjak, amíg felébrednek. Látnom kell, hogy jól vannak-e.
A javasasszony felsóhajtott, arcán különös kifejezés – talán megértés? – suhant át.
– Nem bánom, maradhatsz, de utána neked is le kellene feküdnöd. Szörnyű megpróbáltatáson mentél keresztül, ahogyan ők is.
– De rendbe jönnek, ugye? – Harry hangja rekedten, bizonytalanul csengett.
– Az igazgató úr nem tájékoztatott? Rendbe jönnek, igen, csak hosszú időbe fog telni. Sokat kell pihenniük.
Harry bólintott; dehogynem tájékoztatta az igazgató, csak éppen ő nem hitt neki. Abban sem volt biztos, hogy valaha még hinni fog. Dumbledore hazudott neki, fontos dolgokat hallgatott el, és emiatt Sirius… Nagyot nyelt. Most nem szabad erre gondolnia, most nem adhatja át magát a gyásznak, most Ron és Hermione a legfontosabbak, akik megmaradtak neki. Hirtelen eszébe jutott valami, amit mindenképpen meg akart tudni, és a javasasszony felé fordult.
– Mi találta el Hermionét? Milyen átok? – kérdezte.
Madam Pomfrey homlokráncolva nézett rá, de válaszolt.
– Egy kizsigerelő átok, ami akár meg is ölhette volna, de szerencsére némán és pontatlanul mondták ki, így nem okozott visszafordíthatatlan bajt.
Harry annyira összezavarodott, hogy egy pillanatra minden másról megfeledkezett.
– De én úgy tudtam, hogy a néma varázslás egyenértékű a kimondottal.
A javasasszony felsóhajtott.
– Nos, ez alól vannak kivételek, mégpedig az átkok. Azokat ugyanis hangosan kell kimondani, némán jóval gyengébb a hatásuk.
Harry lassan bólintott. Ez az információ meglepte, de egyben örült is neki – ezek szerint Hermione éppen ennek köszönhette az életét.
Madam Pomfrey megnézte a betegeit, írt valamit egy pergamenre, majd visszatért a szobájába.
Harry nem tudta, mennyi idő telhetett el, percek vagy talán egy óra is, mire Ron megmoccant, és lassan felült az ágyban. Barátja sápadt arca láttán újra elfogta a bűntudat. Erről is ő tehet, hogy Ron most itt fekszik, és még szerencsések, hogy ennyivel megúszta. Erőtlenül rámosolygott a fiúra.
– Végre felébredtél. Hogy vagy?
Ron kissé kábán pislogott, de válaszolt.
– Hát, eléggé fáj a karom. Mi történt? Hogy kerültünk vissza? Hol vannak a többiek? Kutatóan nézett körbe, és ahogy meglátta Hermionét, ijedt pillantást vetett Harryre. – Mi baja van?
Harry igyekezett megnyugtatóan válaszolni.
– Rendbe fog jönni, ne félj, ahogy te is. Ginnyt és Neville-t már el is engedték, nem esett komoly bajuk. Luna karcolások nélkül megúszta.
Ron bólintva vette tudomásul a dolgokat, majd összeráncolta a homlokát.
– De mi történt pontosan? Nem emlékszem… csak addig világos, hogy nem találtuk meg Siriust, aztán jött az öreg Malfoy, és mi menekülünk… aztán eléggé homályos minden.
Harry mélyet sóhajtott. Mennyire el akarta odázni ezt a beszélgetést, de hát Ronnak is joga van tudni, hiszen az életét tette kockára. Megköszörülte a torkát.
– Elvesztettük egymást menekülés közben. A halálfalók a jóslatot akarták, de az világos volt, hogy ha odaadom, akkor sem fognak csak úgy futni hagyni minket. Mire újra rátok találtunk Neville-lel, addigra Hermione már eszméletlen volt, és téged is eltalált valami rontás… vagy ilyesmi. Emlékszel arra, hogy magadhoz hívtad az agyat?
– Hát… halványan. Inkább csak arra, hogy szabadulni akarok tőle, meg rám tekeredik… – Ron megborzongott.
Harry jobbnak látta folytatni a történetet.
– Szóval, otthagytam veletek Hermionét és Neville-t, és elszaladtam, hogy elcsaljam a halálfalókat, ami valamennyire bevált, és aztán jöttek a Rendtagok is. Küzdöttek, és… – Hirtelen elhallgatott, nem tudta, hogyan folytassa. Ron kérdőn nézett rá, így vett egy nagy levegőt, és kimondta:
– Sirius meghalt.
Ron döbbenten, elkerekedett szemmel nézett rá, Harry viszont kerülte a pillantását; nem akart, nem is tudott volna többet mondani. Barátja mintha megérzett volna ebből valamit, mert hallgatott, majd sután kinyújtotta ép kezét, és megszorította Harry karját. – Sajnálom – suttogta, és Harry arra gondolt, hogy ennyi éppen elég, hogy ebben a pillanatban nem is akarna többet hallani.
*
Késő délelőttre már ketten őrizték Hermione álmát – bár nem lett volna szabad, Ron is kimászott az ágyból, és átült a lány ágyának másik oldalára. Harry hálás volt, amiért a többiek még nem jöttek be, és együtt lehettek ők hárman. Bár Madam Pomfrey – Ron leszidása után – biztosította őket, hogy barátnőjük magához fog térni, ő mindenképpen meg akarta várni ezt a pillanatot.
Ron ugyanígy lehetett ezzel; gyengéden megfogta a lány paplanon nyugvó kezét, és aggodalmas tekintettel fürkészte Hermione arcát.
Sokáig egyikük sem szólalt meg, és Harrynek jólesett a csend; fogalma sem volt, mit mondhatna másoknak, egyáltalán mit reagáljon, ha kérdezgetik majd. Mert fogják, e felől nem volt kétsége. A Sirius felé terelődő gondolatait egyelőre száműzte az elméjéből, bezárta egy hátsó dobozba, hogy majd akkor tegye helyre magában, ha egyedül lesz.
Már majdnem elbóbiskolt, mire Hermione megmoccant, és kissé álomittasan ugyan, de a barátaira mosolygott.
– Sziasztok – köszöntötte a fiúkat halk, bágyadt hangon, de Harry már ennek is nagyon örült, és Ron megkönnyebbült arckifejezését látva, a barátjának is nagy kő eshetett le a szívéről.
Legalább ti itt vagytok nekem, gondolta magában Harry, és sajgó szíve ellenére visszamosolygott a lányra.
*
Vége