– Te tudod, miről akar beszélni velünk Hermione? – kérdezte Harry, miközben kitartóan fixírozta Ron szobájának ajtaját. – Azt mondta, valami életbevágóan fontos híre van.
Harry még csak aznap érkezett az Odúba, és Hermione az üdvözlő ölelés után rögtön a fülébe súgta, hogy este meg kell beszélniük valamit hármasban.
Ron szórakozottan vállat vont. – Már napok óta be van zsongva, állítólag rájött valamire, és nem is érti, miért nem jutott eszébe előbb… A Tudjukki elleni harchoz van köze, többet nekem se mondott, meg akart várni téged is.
Harry szusszant egyet. Mi a csuda ez a nagy titkolózás? A boszorkány rábukkant volna valamire az egyik könyvében? De mire…?
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett rajta Hermione, kezében egy vaskos könyvvel, ami ránézésre is volt vagy félezer oldal.
– Sziasztok! – huppant le a két fiú közé, és ünnepélyesen maga elé helyezte a kissé megkopott könyvet. Harry lassan kibetűzte a címet: Állati varázslat – Az animágia titkai.
– Ez… – kezdte habozva, de a lány a szavába vágott:
– Igen, ez pontosan az, aminek látszik! Ebből fogjuk megtanulni az animágiát! – Csillogó szemmel nézett a fiúkra, de a várt hatás elmaradt. Harry elbizonytalanodva nézett Ronra, akinek az arca színtiszta döbbenetet tükrözött.
– Fogjuk…?! Mármint mind a hárman? – Ron hitetlenkedve vette a kezébe a könyvet, és belelapozott. – Merlin gatyája, Hermione, ezt mégis, hogy képzelted? Belenéztél te már ebbe? Az se biztos, hogy időre ki tudnám olvasni, nemhogy megtanulni!
A boszorkány azonban csak legyintett, tekintete pedig ugyanazt a lelkes elszántságot tükrözte, mint amikor a manók jogairól szónokolt.
– Jaj, Ron, ne legyél már ilyen gyerekes! Majd segítek. De most komolyan, hogy erre eddig nem gondoltam… pedig annyira logikus! Képzeljétek el, mi mindent tehetnénk meg állatalakban, milyen helyekre juthatnánk el és be! Egy új esély, egy lehetőség lenne a kezünkben Voldemort és a halálfalói ellen. – Egy pillanatra elhallgatott, majd nagy levegőt véve kimondta: – Persze, ennek titokban kell maradnia. Csak mi hárman tudhatunk róla, mert csak így van értelme. Mit szóltok?
– Nem te mondtad, hogy animágusnak évekig tanul az ember, és még akkor se biztos a siker, meg hogy be kell jegyeztetnie magát a Minisztériumban? – kérdezte Ron, Hermione pedig bólintott.
– De, alapesetben valóban így van, de ez most más helyzet. Voldemort se játszik tisztességes eszközökkel, nekünk miért kéne? És ha Harry édesapja meg a barátai meg tudták tanulni az animágiát, holott sokkal fiatalabbak voltak, mint mi most, akkor mi is meg tudjuk! Végszükség esetén kérhetjük McGalagony professzor segítségét is, bár, akkor ugye még egy ember be lenne avatva, és ezt jobb lenne elkerülni. De biztos vagyok benne, hogy ő nem árulna el minket, hiszen tudja, mi a helyzet, és segítene. De mondom: ezt csak a legvégső esetben tesszük, ha annyira elakadnánk valahol, bár szerintem nem fogunk. Na, mit mondtok?
Harry közben a kezébe vette a könyvet, és ő is belelapozott. Tényleg nem látszott egyszerűnek, és ahogy a rajzokat nézegette, megállapította magában, hogy ehhez bizony bátorság is jócskán kelleni fog. De végtére is ők hárman griffendélesek, ahogyan az apja és Sirius is azok voltak. Vajon ők ketten mit szólnának ehhez a tervhez? Valószínűleg támogatnák, hiszen ők is vakmerően szembe mentek a szabályokkal, fittyet hányva azokra…
– Tulajdonképpen honnan van ez a könyv? – kérdezte, mert az rögtön látszott, hogy nem mai darab.
– Nos, valójában ez a te könyved, Harry. – Hermione egy csöpp bűntudattal nézett a barátjára, aki értetlenül pillantott vissza rá.
– Az enyém? Nekem sosem volt ilyen könyvem…
A boszorkány sóhajtott, és folytatta: – Valójában Siriusé volt, tőle kértem kölcsön még tavaly, amikor a Grimmauld téren karácsonyoztunk. Bele akartam kezdeni pár RAVASZ felkészítő tesztbe, és gondoltam, kicsit tanulmányozom a szakirodalmat. Viszont ezt a könyvet már képtelenség megszerezni, pedig nagyon jó, afféle alapmű, és amikor Sirius megtudta, hogy keresem, kölcsönadta a sajátját. Félretettem, hogy majd a nyáron átnézzem, de aztán… – Zavartan hallgatott el, és Harry tudta, hogy a lány Sirius halálára gondol. – Ne haragudj, hogy nem adtam rögtön vissza – tette még hozzá a boszorkány, mire Harry szomorkásan elmosolyodott. Ugyan, mit kezdett volna ő ezzel a könyvvel, és különben is, Hermionénál jobb kezekbe aligha kerülhetett volna.
– Ne butáskodj, dehogy haragszom rád! – felelte, mire a lány megkönnyebbülten elmosolyodott, és folytatta:
– Az iskolai ládát pakoltam át néhány hete, amikor a kezembe került, és ahogy belelapoztam, hirtelen megláttam benne a lehetőséget. Már kiolvastam az egészet, megnéztem a transzformációs lépéseket, és úgy gondolom, meg tudjuk csinálni. Idősebbek vagyunk és többet tudunk, mint édesapád és Sirius – fejezte be egy szuszra, a jóváhagyás jeleit keresve a barátja arcán. Nem is kellett csalódnia, mert Harry határozottan válaszolt:
– Én benne vagyok. Igazad van, Hermione, itt nem győzhetünk tisztességes módszerekkel, és ez egy remek ötlet.
A boszorkány elégedetten bólintott, majd rápillantott Ronra, aki megadóan tette fel mindkét kezét. – Jól van, legyen, ahogy akarjátok! De segítsetek, ha elakadok valahol, oké?
– Persze, hogy segítünk, de menni fog! Te amúgy is olyan ösztönös vagy, és az animágiához inkább az kell, nem a magolás…
Harry lopva elmosolyodott, amikor észrevette, hogy Hermione bókjától Ron füle elvörösödik. Gyorsan közbekérdezett:
– És azt meg lehet tudni valahogy, hogy milyen állattá fogunk válni? Mert úgy tudom, sajnos választani nem lehet.
Hermione lehajtotta a fejét. – Jól tudod, azt sajnos nem lehet – mondta halkan. – De van varázsige, igen. Magamon már megnéztem.
Ron érdeklődve nézett a lányra: – És…? Ne csigázz már, Hermione, te mi lennél…?
A boszorkány mélyet sóhajtott, majd lassan felemelte a fejét, és a barátaira pillantott. – Megmondom, de ne nevessetek ki, légyszi!
– Nem fogunk, csak mondd már! – Ron kezdte elveszíteni a türelmét. – Vagy annyira rossz? Ugye… ugye nem pók? – tette hozzá, érezhető iszonyattal a hangjában.
Harry halkan felkuncogott, és Hermione is elmosolyodott.
– Nem, de nem sokkal jobb annál… Fehér egér.
Harry pislogott. Az egeret nem tartotta rosszabbnak más állatnál, és úgy tűnt, Ron is így lehetett vele, mert vigasztalóan nézett a lányra.
– Hát azzal meg mi a baj? Az egerek cukik! És gondolj bele: mindenhova beférsz majd! Senki észre se fog venni…
– Igen, csak nehogy Mrs. Norris szúrjon ki, és megegyen… – folytatta Hermione, de Ron már kész is volt a válasszal:
– Majd szerzünk egy csinos kis ketrecet, jó?
A boszorkány szemrehányó pillantást vetett rá: – Képes lennél bezárni engem…?
Ron gyorsan visszakozott:
– Akkor inkább az ingem zsebe? Ott abszolút biztonságban leszel – mondta vigyorogva, és most Hermione volt az, aki csöppet elpirult.
– Mindenesetre remélem, hogy ti valami nagyobb állatok lesztek… Melyikőtöket nézzük meg előbb?
– Engem – vágta rá Ron. – Ha valami irtó cikis, mit tudom én, polip, akkor derüljön ki mihamarabb.
– Már miért lennél polip? – értetlenkedett Hermione. – Az animágus állati alakja mindig tükrözi a varázsló eredeti tulajdonságait, vagy legalábbis azok egy részét – darálta, de Harry közbeszólt:
– Mi a varázsige?
A boszorkány belelapozott a könyvbe, és megmutatta a fiúknak a bekezdést. – Itt van, nézzétek. Animal in te se ostendat! Teljesen biztonságos, én vagyok rá az élő példa. Felállt és ránézett Ronra: – Mehet?
Barátja szintén talpra kecmergett, és megállt a lánnyal szemben. Harry automatikusan utánozta őket, és Hermione mellé húzódott.
– Jól van, felkészültem, csináld! – Ron mély levegőt vett, miközben a boszorkány rászegezte a pálcáját. A lány határozottan mondta ki a varázsigét, és bűbája nyomán aranyszínű – Harryt alaktalan patrónusra emlékeztető – füst tört elő, ami körbefonta Ront. A következő pillanatban Harry önkéntelenül is felkiáltott: Ron teste előtt egy róka alakja rajzolódott ki: bár Harry jól látta az állat vörhenyes bundáját, hosszúkás pofáját, tiszta, kék szemét, valamint a kissé nagyobb mancsokat, a róka mégis furcsán áttetsző maradt. A jelenség egy percig se tartott, a róka és a füst eltűnt, és ott állt előttük a szemlátomást teljesen lenyűgözött Ron.
– Hűha… jól láttam? Ugye róka volt…?
Harry bólintott, és Hermione is helyeselt. – Igen, az volt… érdekes, a patrónusod alapján inkább kutyát tippeltem volna.
– Ez azt jelenti, hogy van bennem ravaszság? – kérdezte csillogó szemmel Ron, mire Hermione elnyomott egy mosolyt. Ő inkább a fiú ösztönös háttérbe húzódásával hozta összefüggésbe az állatot, de nem akarta már az elején kedvét szegni, így bólintott:
– Ezek szerint igen, van. Mindenesetre négylábú és nagyobb, mint egy egér, így én elégedett vagyok. Gond esetén felmászhatok a hátadra? – kérdezte, mire Ron elvigyorodott:
– Naná!
A boszorkány visszamosolygott, majd Harry felé fordította a pálcáját. – Most te jössz, Harry. Felkészültél?
– Azt hiszem… Harry nagyot nyelt, ahogy helyet cserélt Ronnal. Egy kicsit izgult; nagyon remélte, hogy valóban hasznos lesz az állati alakja, nem pedig valami fura bogárrá változik, mint Rita Vitrol…
Ahogy Hermione kimondta a varázsigét, már érezte is, ahogy a sűrű, aranyszínű anyag körbeöleli őt – nem volt kellemetlen, csak különös. A következő pillanatban beúszott elé egy madár kitárt szárnyú alakja. Harry átlátott a jelenésen: egyszerre figyelhette meg a madár kampós csőrét, okosan csillogó gombszemét, tollazatának mintáját és barátai ámuló arcát. Majd ahogy kezdődött, úgy véget is ért az egész, és a madár – talán egy sas? – az arany füsttel együtt eltűnt.
– Azta, haver! – Ron le volt nyűgözve. – Ez több mint menő volt! Sólyom lesz belőled!
Hermione eltűnődött, miközben leengedte a pálcáját: – Hm, neked is valami négylábút tippeltem volna, de biztosan a repülés miatt lett így, mert annyira ügyes vagy a seprűn. És a madáralak nagyon hasznos, hiszen oda is el tud jutni, ahova a többi állat nehezen, vagy egyáltalán nem. – Nagyot nyelt, és kissé remegő hangon folytatta: – Belegondoltatok, hogy még ezek is összeklappolnak? A három állat? Egyikünk sem lesz feltűnő a birtok területén, így ott gyakorolhatunk, és szükség esetén segíteni is tudunk egymásnak. Ron előtt minden erdő, láp és mocsaras vidék nyitva áll, akár még a kisebb falvak is, én beférek a pici helyekre, Harry pedig gyakorlatilag oda repül majd, ahova akar…
Csillogó szemmel nézett a barátaira, akik viszonozták a pillantását.
– Együtt legyőzhetetlenek leszünk – jelentette ki magabiztosan Ron, és Harry érezte, hogy elönti a szívét a remény, a bizalom és a bátorság különös elegye.
Igen, ők hárman együtt győzni fognak.
*
Vége